Mondhatnánk most szép, szociológiaelméleti körmondatokat arról: mennyit tartózkodunk a digitális térben, képernyőfüggők lettünk, a mobilkommunikáció, az okoseszközök használata rátelepszik több és több időnkre és ránk. De mondjuk most el mindezt nagyon egyszerűen: baromi sokat kütyüzünk. De ne vágjuk rá erre rögtön, hogy ez mennyire rossz! Hiszen ez többtényezős dolog. Internet, laptop, tablet, mobiltelefon – vagyis a hálózatok és digitális eszközök – használata éppannyira jó, mint amilyen rossz lehet, pontosabban lehetnek nagyon előnyös és igen káros hatásai. Összességében azonban azt mondhatjuk: mindezek az eszközök csak felerősítik, jobban megmutatják, milyenek is vagyunk.
Elveszett pillanatok
Tény, hogy hatalmas szükségünk lett rájuk mára, nagyon megkönnyítik az életünket. Óriási előnyt hozott például az, hogy a buszos és vonatútjaink már nem kidobott idők: amíg elérünk egyik pontból a másikba, egész műszakokat dolgozhatunk végig, bevásárolhatunk online, megszervezhetjük a család hetét, lelki életet élhetünk. Bármikor elérhetjük szeretteinket, ha akarjuk, virtuálisan minden pillanatban velünk lehetnek. A kapcsolataink minden eddiginél élőbbé, velünk élővé váltak. Csakhogy ezeken az eszközökön minden olyan dolog is könnyebben elérhető, ami eltávolít a szeretteinktől. Sőt, maga az eszközhasználat is távolíthat, amennyiben nem hagyjuk bent a gépet a munkahelyünkön, amennyiben nem tesszük le a mobiltelefont a kezünkből még arra az időre sem, amíg valakinek üdvözlésképp puszit adunk. Arról pedig szó sem lehet, hogy kikapcsoljuk. Igen, ez már a függőségek terepe. Mindannyian láttunk már kávézóban ülő párt, gyorsétteremben lévő fiatalokat, akik egymástól öt centire inkább a készülékükre merednek, mint hogy egymással beszélgessenek. Mindannyian ültünk már találkozón úgy, hogy kitettük a mobilokat az asztalra, mint valami kártyalapokat, amik vittek is mindent, mint az ászok: ha üzenet jött, ha hívás jött, nem lehetett nem engedelmeskedni nekik. És az illető máris elveszett a való világ számára: hívta a virtuális. Pontosabban… mára a virtuális világ is a való világ része lett. Nincs már kizárólagos koncentráció, nincs már teljességében megélt pillanat: a párhuzamos közeg bármikor becsöröghet.
Virtuális izgalmak
Csábítóvá vált minden, ami a neten feltűnik. Érdekessé, izgalmassá. A vicces videóknak, érdekes képeknek soha nincs vége. A szájtok mindig tudnak még eggyel jobbat mutatni – akár napokat el lehetne tölteni különféle képernyők előtt. Közben kint váltakoznak az évszakok, emberek elmennek kirándulni, majd hazajönnek, mi még mindig a monitornál ülünk… Mert miért is töltenénk az időnket egy-két emberrel, ha a neten ezrekkel tarthatjuk a kapcsolatot? Miért ugyanazzal a férfival/nővel mennénk aludni nap mint nap, ha a neten – látszólag – bárkivel megismerkedhetünk? Tudja-e egy valós kapcsolat azt az izgalmat adni a mindennapokban, mint egy chatbeszélgetés – akár minden este más partnerrel? Az expressz társkeresők vonzerejéről nem beszélve. Párkapcsolatainknak talán még sosem kellett ennyire stabilnak lenniük, mint manapság, a sosem látott mennyiségű kihívás korszakában. Le kell győzniük a híroldalakat, a videómegosztókat, a Facebookot, a Messengert, a Tindert, az sms-küldőt, a Skype-ot és a Vibert – összességében azt az átkozott gépet, azt a nyomorult okostelefont, amit a párunk képtelen letenni a kezéből – még a hálószobában is. És persze továbbra is le kell győznünk az összes nőt és férfit, akivel a párunk kapcsolatba kerül. Védjük a kapcsolatunkat, és próbáljuk megvédeni a kapcsolatunkra szánt időt. Meg kell küzdenünk a társunk figyelméért, szavaiért, amiket nekünk szán ahelyett, hogy a klaviatúrába pötyögné – másoknak. De vajon meg lehet nyerni ezeket a csatákat? Van-e az az izgalmas személyiség, az a jó beszélgetés, az a mély elköteleződés, ami ellensúlyozni képes mindezeket a hatásokat?
…
A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/8. számában olvashatjátok el.
Szöveg: Kempf Zita
Nyitókép: Klaus Vedfelt
