Egy nagyszabású felmérés készült 2010-ben arról, hogy a világ országai hogyan teljesítenek, ami az adakozást és jótékonykodást illeti (az eredményt a The Guardian tette közzé). Az országokat az alábbi szempontok szerint vették górcső alá: azt kutatták, hogy a lakosság hány százaléka…
…adakozik valamely jótékony ügy javára.
…vett részt a kutatást megelőző hónapban valamiféle önkéntes munkában.
…segített egy idegenen szintén ebben az időszakban.
Ami hazánkat illeti, kimondhatjuk, hogy szégyenletesen hátul szereplünk ezen a listán, nevezetesen a 125. helyen. Megelőz minket az összes szomszédunk, csakúgy, mint Etiópia, Szíria vagy épp Szudán. A lista élén Ausztrália foglal helyet, és az első tízben csak olyan országok szerepelnek, amelyeket elsősorban nem gazdasági gondjaikról ismerünk. De a többi 115 helyből, amely előttünk végzett, több tucatban vannak nagyobb gondok, mint nálunk. Mondhatjuk, hogy a kutatás régi, és nyilvánvalóan nem lehet objektíven és teljeskörűen feltérképezni ezt a témát, de az biztos, hogy Magyarországon valami nem stimmel ezzel a helyzettel.
Közelíts és segíts!
Emlékszem, amikor először Nyugaton jártam, azonnal szembetűnt, hogy ott sokkal több fogyatékkal elő ember van, mint itthon. Aztán rájöttem, ez egyáltalán nem igaz. Itthon is legalább annyian vannak, viszont rejtőzködve élnek. Magyarországon az elmúlt évtizedek olyan szellemben teltek, hogy a fogyatékok tabunak számítottak. Magam is ismerek olyan kerekesszékes fiatalt, aki elmesélte, hogy a nagymamája ugyan nagyon szerette őt, de mindig azt mondta neki, ne kint az utcán, a ház előtt játsszon, hanem a hátsó kertben, mert nézni fogják. Nem csoda, hogy generációk nőttek fel úgy, hogy valóban megbámulták mindazokat, akik nem olyanok, mint az átlag. Minket még nem úgy szocializáltak, hogy a másság szebbé és érdekesebbé teszi a világot. Nekünk azt mondták, ne nézzünk oda, ne kérdezgessünk, mert az nem illik. Ez nagyban rányomta a bélyegét arra, hogy mint nemzet hogyan közelítünk a segítséggel élők felé. Sokan ma is úgy gondolkoznak, hogy a fogyatékkal élők mogorva, megközelíthetetlen emberek, holott a társadalmunk tette őket azzá, ha egyáltalán bárkit is azzá tett. A jótékonyság szerintem ott kezdődik, hogy nyitunk a másság felé, és érdeklődve, empátiával közelítünk az olyan helyzetekhez, amelyek teljesen ismeretlenek számunkra. Én például minden alkalommal megpróbálom felajánlani a segítségemet a vakoknak, és ilyenkor beszélgetésbe is elegyedek velük. Az első alkalommal, amikor hosszabban kísértem egy lányt, kerek perec megkérdeztem, szabad-e vaknak neveznem, és hogyan kell neki úgy segíteni, hogy az a legjobb legyen. Nevetve hatalmazott fel, hogy nyugodtan nevezzem vaknak, és elmagyarázta, amikor kísérem, mire érdemes figyelnem helyette. Néhány héttel később belefutottam egy másik helyen, és újra felajánlottam a segítségem, ő pedig emlékezett rám. Ez nagyon jóleső érzés volt. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, mert az, hogy a társadalom elszigeteli a fogyatékkal élőket, szakadékot képez, és így nehéz segítenie annak, aki pedig szeretne. Szerintem nagyon fontos, hogy a gyerekeinknek azt tanítsuk: merjenek nyitni, merjenek kérdezni. Nekik ez még természetes, ők sokkal gátlástalanabbul megkérdezik például, hogy „a bácsinak miért nincs lába?”, hiszen valahol ez lenne a normális. Segíteni egy fogyatékkal élőnek nem kerül semmibe, de ez is legalább olyan fontos, mint maga az adakozás. Rokon műfaj, és nagyon jóleső érzéssel tölti el azt, aki mer lépni.
…
A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/8. számában olvashatjátok el.
Szöveg: Lami Juli
Nyitókép: Getty Images
