Míg az ókori mitológia tele van független, okos, izgalmas nőkkel, akik bátran szembeszállnak az egész világgal, a keresztény világban csak az anyák kaptak némi elismerést a társadalomtól. A másságot szigorúan büntették, és senkit sem bátorítottak arra, hogy keresse meg az igazi életfeladatát. A huszadik században azonban a világ változni kezdett, és egyre több nő mutatta meg, mennyi mindenre képes. Ezzel párhuzamosan megindult a példaképek keresése, a sorsközösség felfedezése elődeinkkel. Az ősi istennők kultusza fáklyaként jelzi évezredek homályán át, hogy volt régen egy világ, ahol a nőiesség minden egyes arcát ismerték, és nemcsak elfogadták, de dicsőítették is. Újraélesztésük a művészetben, a filmekben, a festményeken, szobrokon ennek a folyamatnak a szerves és jelentős lépcsőfoka. Óriási erőt ad megismerni az előző generációk erejét, tapasztalatát, amely mítoszokon, legendákon és elfeledett kultuszokon át arra biztat: találjuk meg a hangunkat, a bennünk rejlő istennőt. Tiszteljük meg magunkat, és éljük meg azt, amire születtünk.
Mara Sicca – Bár az utóbbi közel száz évben a fiatalság és a karcsúság számított vonzónak, manapság egyre inkább tágulnak a szépség határai, és ezt a művészet is követi. A huszadik század végéig a kövérség az elhanyagolt, tunya, lusta életmód szimbólumaként jelent meg (a falánkság a középkorban a hét főbűn egyike volt), manapság egyre több olyan kép készül, amelyekkel a teltkarcsú nők is boldogan azonosulnak. A sokat kritizált Tess Holyday plus size modell provokatív fotói és a brazil festőnő, Mara Sicca színes, kedves képei valójában pont ugyanazt hangsúlyozzák: a boldogság nem a testsúly függvénye.
MAGNA MATER – a bőség szépsége
Az idők hajnalán egyetlen isten volt csak, és szinte minden vallás szerint egy női energia alkotta a világot. A nagy földistennő számtalan néven ismeretes (pl. Cybele, Gaia, Rhea), de megjelenésben mindig ugyanolyan: nemcsak az ereje hatalmas, hanem a teste is. Nagy mellei vannak, kerek hasa, gömbölyű feneke. Időszámításunk előtt 35 ezer évvel alkották meg az első anyaistennő szobrát – és legalább húszezer éven át az ő testalkata volt szó szerint az imádni való. A régészek azonban, amikor a 19. században megtalálták, értetlenül álltak a százával előkerülő duci istennőszobrocskák előtt. Elsősorban azért, mert közük nem volt a valósághoz. A szobrokkal egykorú sírokban ugyanis nem találtak hasonló testalkatú maradványokat. Az őskori társadalmak többségében a nők kicsik és vékonyak voltak, és igen kevés nő érte el azt a kort és testsúlyt, amit ezeken az alkotásokon láthatunk. Kellett hozzá néhány gyerekszülés, hosszú szoptatás, bőségesen rendelkezésre álló táplálék, és a lehetőség, hogy ne kelljen olyan fizikai munkát végezniük, aminek következtében lefogytak volna. Lehet, hogy számunkra nem ez az ideális szépség, de a nagy számban fennmaradt művek jelzik, hogy az őskorban bizony fontos és megbecsült alak lehetett az ábrázolt istennő. Ezek a szobrok azonban ma is éppolyan erőt adóak, mint sok ezer éve voltak. Az érett, idősebb nők erejét hangsúlyozzák, azokat a tapasztalatokat dicsőítik, amelyeken a nők teste átmegy, és amelyek nemcsak a lelküket, de a testüket is átformálják. Pontosan ugyanazt mesélik ezek a szobrok, mint a modern Insta-fotók, amelyeken a nők büszkék testük tökéletlenségére, a terhességi csíkjaikra vagy a műtéti hegeikre, mert az idő nemcsak elvesz, de tapasztalatot is ad, amely bölcsebbé formál.
Tyeb Mehta: Kali – A legendák szerint Káli akkor született, amikor Durga, a legfőbb istennő a démonokkal harcolt. Káli ezért maga is a jó és a gonosz közti harcot szimbolizálja, amely az emberi életet és annak választásait végigkíséri. Tyeb Mehta indiai festő munkái nemcsak hazájában, hanem világszerte népszerűek, pont azért, mert nem fél az indiai mítoszokat új formában bemutatni. Kálit ábrázoló képe idén nyáron 4 millió dollárért kelt el.
KÁLI – a vadság szabadsága
Ijesztő istennő, európai szemmel nehéz megérteni, hogyan rajonghatnak érte a hinduk – az ókortól egészen napjainkig példaképnek tekintik. Egyik kezében kardot, a másikban egy démon levágott fejét tartja, a derekán koponyák lógnak, a testét pedig vér fedi. Gonosz, vérszomjas istennőnek tartják azok, akik csak felületesen ismerik a legendáját, és való igaz, hogy voltak olyan bérgyilkos szekták is, amelyek az ő nevében gyilkoltak. De ez csak azt jelenti: ők sem értették meg az istennő valós természetét. Káli ugyan a pusztítás istennője, de nem a jót és a szépet rombolja le, hanem azokat a dolgokat, amelyek megbénítanak minket az életben. A félelmet, a bűntudatot, és minden negativitást, amivel a körülöttünk lévő démonok lehúznak a mélybe. Fő jelmondata: ne féljetek! – és ez nemcsak arra utal, tőle nem kell félni, hanem arra is, hogy az ijesztőnek tűnő változások is hozhatnak jót az életünkbe, nem kell elzárkózni tőlük. Való igaz, hogy szükség van némi bátorságra, hogy szembenézzünk rémisztő külsejével – ugyanúgy, mint ahogy az önismeret útjához is, hiszen igen ritkán egyszerű és szép.
További három istennőről olvashattok a Nők Lapja Psziché 2018/8. számának 100-102. oldalán.
Szöveg: Fodor Marcsi
Nyitókép: Archív
