Lehet, hogy azért vagyunk hajlamosak elkerülni, hogy beavassuk őket a nehézségekbe, mert ezt a mintát hoztuk magunkkal – vagyis vannak dolgok, amikről úgy véljük, nem tartoznak a gyerekre… Bármi okból próbálunk is titkolózni, a gyerekek megérzik, és ez a misztikum képes megmérgezni a levegőt.
A feszültségtől a testi tünetekig
„Fontos volna, hogy a szülők őszinték legyenek a gyerekekhez, és az ő nyelvükön, azaz számukra érthető módon mondjanak el minden problémát, eseményt, ami a családban történik – mondja Pálmainé Kiss Anna pszichológus. – Ha ezt a szülők nem teszik meg, a nehézséggel együtt járó feszültséget a kicsik akkor is tapasztalják, és a felnőttek (akaratukon kívül) esetleg még nagyobb bajt okozhatnak nekik. Maga a titok vezethet nehezen megfogható bonyodalmakhoz, és különféle módon törhet a felszínre: kelthet feszültséget, előidézhet szorongást és számos testi tünetet is. A gyerekek megérzik, hogy valami baja van anyának és apának, és ha nem kapnak rá kézzelfogható magyarázatot, maguk próbálják megtalálni azt. Az egocentrikus óvodás számára ez különösen nehéz, szinte biztos, hogy magában fogja megtalálni a hibát, magát fogja okolni mindenért: nem fogadott eléggé szót, nem tudott csendben maradni, míg anya telefonált, stb. De a nagyobb gyerek is hajlamos hasonlókra, ha egyedül marad a szorongásával.”
A veszteség és a halál témája az egyik legnagyobb tabu. Talán könnyebb dolga volt nagyszüleinknek és dédszüleinknek, amikor a születés és az elmúlás még az otthonhoz, nem pedig kórházi körülményekhez kötődött. Akkoriban még otthonában ravatalozták fel a halottat, siratóasszonyokkal és számos halálhoz köthető rituáléval találkozhattak a gyerekek, így a gyász folyamatával kapcsolatban személyes élményeik lehettek. Természetes, hogy az egy családtag elvesztésének fájdalmával küzdő szülőnek nehéz megtalálnia a gyerekek számára érthető gondolatokat.
„Egyértelmű magyarázatokra van ilyenkor szükség – tanácsolja a pszichológus. – Az »örökre elaludt«, »a fentről néz már minket« vagy az »angyalok vigyáznak rá« kifejezés a kicsik számára érthetetlen. Fontos erősíteni bennük, hogy a halál végleges dolog. És ez a legnehezebb: megérteni és elfogadni azt, hogy ez egy visszafordíthatatlan történés.” De hogyan lehet erre felkészülni? Akkor is kell a halálról beszélni, amikor az távolinak tűnik?
„Sokszor találkozom a szülők részéről azzal a kérdéssel, mit mondjanak, ha elpusztul a család kedvenc kisállata. Éljenek-e a kegyes hazugság lehetőségével, ha a hörcsög vagy a kutya meghal, például mondják-e inkább, hogy elszökött? Ilyenkor mindig azt javaslom, hogy ne. Egyrészt a gyerek úgyis megérzi, hogy valami nem stimmel a történettel, valamiért bizonytalanok szülei. Másrészt a kisállat kimúlásának őszinte megbeszélése lehetőséget ad ismerkedni a halál témájával. A szülőnek az állat elvesztéséről sokkal könnyebb beszélgetni, mint egy családtagéról, így a mondandóját is könnyebben tudja megfogalmazni. El is temethetik közösen a jószágot, tehetnek rá virágot vagy gyújthatnak egy gyertyát” – folytatja Pálmainé Kiss Anna. Azt sem könnyű eldönteni, hogy a nagyon beteg hozzátartozót meglátogassa-e a gyermek a kórházban.
„Nekik is jelenthet kapaszkodót az elfogadásban és a feldolgozásban, ha képet kapnak a valóságról, látják a szeretett családtagot a kórházi ágyban feküdni – magyarázza a szakértő. – A látogatás körülményeinél azonban több szempontra is oda kell figyelni. Érdemes egy felnőttnek előre feltérképezni, hogy milyen állapotok uralkodnak a kórteremben: nem történik-e éppen olyan ápolási tevékenység, nincs-e a beteg olyan állapotban, ami egy gyerek számára ijesztő lehet. A horrorisztikusnak tűnő valóságot nem jó a szeme elé tárni. Ha elfogadható a terep, akkor nyugodtan bevihető a kicsi.”
…
A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/1-es lapszámában olvashatjátok el.
Szöveg: Virág Henrietta
Nyitókép: Getty Images
