Szegény családban nőtt fel New Jersey Bayonne nevű településén, ahol már egészen ifjú korában azzal keresett néhány garast, hogy a környéken élő gyerekeknek a maga által kitalált kis szörnymeséket olvasta fel drámai hangon, és a kézzel írt példányokat értékesítette. Egy misztikus királyságról is írt sztorikat, amiket a háziállatként tartott teknősbékáival népesített be. S mivel a teknősei gyakran elpusztultak, úgy döntött, a történeteiben ők maguk végeznek egymással gonosz cselszövések következtében. A sztorijaival keresett pénzen tudta azután megvenni magának azokat a könyveket és mozijegyeket, amelyekkel a fikció iránti szomját enyhítette. Falta a kitalált sztorikat, illetve azok képes változatát mind moziban, mind a képregényújságokban, amelyek idővel közölni is kezdték az ifjú Martin által írt történeteket. A fikció iránti rajongás az esetében egyértelmű menekülés volt a rideg valóság elől.
Az Első utcától az Ötödikig
Saját elmondása szerint gyerekkori világa a First Streettől mindössze a Fifth Streetig terjedt: vagyis a szociális bérlakóteleptől, ahová a kormány költöztette a családját, a középiskolájáig. Ez a szűk, behatárolt környezet késztette arra, hogy nagy utazásokról kezdjen ábrándozni, és megtapasztaljon más helyeket. Máshogyan erre nem volt lehetősége, csakis a fantáziája segítségével, ezért kezdte olvasni a regényeket. Sok világhírre szert tett író, többek közt Agatha Christie is beszámol arról, hogy a gyerekkori unalom a kreatív ember legjobb barátja. Ha a szülők nem töltik ki a gyerek minden percét elfoglaltságokkal, akkor van alkalma megtapasztalni, hogyan tudja magát minden külső segítség nélkül szórakoztatni és a belső életét gazdagabbá tenni.
George R. R. apja, Raymond Collins Martin – akit a barátai Smokey-nak hívtak – dokkmunkásként dolgozott, és szeretettel vette körül elsőszülött fiát. Mire 1948-ban George megszületett, a család annyira szegény volt, hogy Raymond nagyanyjánál kellett meghúzni magukat Bayonne-ban. Az apának két éven át nem volt munkája, míg aztán sikerült kikötőmunkásként elhelyezkednie, de ez is csak alkalmi megoldásnak bizonyult. A férfit nagy jóindulattal sem lehetett irodalomrajongónak nevezni: életében nem olvasott egyetlen regényt sem, és a középiskolát sem végezte el. Arra azonban büszke volt, hogy fiának egyetemi diplomája lett. Még azelőtt meghalt, hogy George befutott volna. A középiskolás évei alatt George R. R. nagy képregényrajongó lett, különösen a Marvel szuperhősei ragadták magukkal a képzeletét. A mai napig Stan Leet nevezi meg mint a rá legnagyobb hatást tett írót, akit a személyes listáján Shakespeare és Tolkien elé helyez. (Amikor tavaly arról kérdezték, mely regények voltak rá a legnagyobb hatással, többek között A Gyűrűk Urát, A nagy Gatsbyt, az Elfújta a szelet és A 22-es csapdáját említette.)
A Fantastic Four kiadójának harmincnál több rajongói levelet írt, melyek meg is jelentek a magazinban, ezekre más rajongók is reagáltak, így része lett egy közösségnek. Rendszeresen írt történeteket képregényfanzine-eknek, és ő regisztrált elsőként az 1964-ben New Yorkban tartott képregény-világtalálkozóra. 1965- ben a képregényesek Alley-díját nyerte el a Powerman vs. The Blue Barrier című szuperhőssztorijával.
Mindig talált másik lehetőséget
A szegény, nyomorgó író azonban soha nem tudta volna fenntartani magát, ha nincs a sakk. Még általános iskolában szeretett bele az entellektüelek sportjába. A húszas éveitől sakkversenyeken volt rendező, az itt szerzett keresetéből fizette a számláit. Bobby Fischer 1972-es sakkvilágbajnoki győzelme ugyanis akkora őrületet indított el Amerikában, hogy hétvégente sakkversenyek százait rendezték az országban, Martin pedig kamaszkorában szerzett akkora jártasságot a sportágban, hogy rendezőként alkalmazzák, így 1973–76 között minden szombatot és vasárnapot sakktáblák mellett töltött, hétközben pedig volt elég ideje írni. Mire a sakkbuborék kipukkadt, sokkal jobb író lett, hiszen addig keresett a sakkal annyit, hogy legyen ideje az írói képességeit fejleszteni és finomítani, így szép lassan profi író vált belőle.
1970-ben adta el első science fiction novelláját a Galaxy magazinnak A hős címmel, s ugyanebben az évben diplomázott summa cum laude minősítéssel újságírásból a Northwestern Egyetemen. A hetvenes évek második felét külsős újságíróként töltötte, miközben irodalmat és újságírást oktatott a Clarke College-ban, és a sakkversenyeken rendezőként dolgozott.
Egy Milwaukeeban rendezett science fiction világtalálkozón találkozott George Guthtridge angolprofesszorral, aki rávette Martint, hogy komolyan kezdjen el fantasyben és tudományos-fantasztikus regényekben gondolkodni. Guthridge szerezte neki a bentlakó állást is a Clarke-on, mert különben felkopott volna az álla. Bár szeretett tanítani, közeli barátja és szerző kollégája, Tom Reamy hirtelen halála 1977-ben arra késztette, hogy újragondolja az életét, s ekkor döntötte el, hogy főállású író lesz. Felmondott Dubuque-ban, mert elege lett a hideg telekből, és 1979-ben leköltözött Santa Fébe, Új-Mexikóba.
A fantáziájából kovácsol tőkét
Ha utánaszámolunk, az egyetem elvégzése után tizenhárom éven keresztül írt folyamatosan, minden különösebb siker nélkül. 1983-ban jelent meg negyedik regénye, a The Armageddon Rag, de óriási bukás volt. Senki nem olvasta, s írója saját szavai szerint az a könyv tulajdonképpen véget vetett a regényírói karrierjének, annyira nem vették. De ekkor sem adta fel, és megtalálta a módját, hogy tovább írhasson. Ekkor kezdett tévés forgatókönyveket írni a CBS-nek. 1986-ban a televíziós csatorna Alkonyzóna című sorozatának egyik story editora lett, majd A szépség és a szörnyeteg vezető szerzője, ahonnan 1989-ben producerként lépett tovább. Ő volt a Columbia Pictures televíziós sorozatának, a Doorwaysnek az executive producere. Majdnem egy évtizeden át ténfergett a tévék környékén, mire 1991-ben elhatározta, hogy visszatér a regényíráshoz. Ekkor kezdte megalkotni epikus fantasyregény-sorozatát A tűz és jég dala címmel, ennek első részéből született meg 1996-ban a világsikert hozó Trónok harca sorozat. Hétkötetesre tervezett alkotását máig nem fejezte be: jelenleg a hatodik köteten dolgozik, de az eddigiekből már eladott 25 millió példányt. George R. R. Martin a mai napig egy olyan számítógépen dolgozik, amin nincs se internet, se más, ami elvonná a figyelmét. A képzelőerején kívül semmi másra nincs szüksége az alkotáshoz. Kitartását bizonyítja, hogy bár rengeteg kudarcban volt része élete során – volt munkanélküli, sok könyve megbukott –, mégsem adta fel. Egyszerűen egész életében csak az írásra koncentrált. Annyi különbözteti meg őt azoktól, akiket eltántorít, ha nem lesznek azonnal sikeresek, hogy ő elkötelezett maradt a hivatása iránt, és volt türelme kivárni, amíg befutott.
George „Wordstar” Martin több könyvet ad el, mint szinte bárki más ezen a bolygón, miközben olyan számítógépe van, amin egy e-mailt sem tud elküldeni. A példája leginkább azt mutatja, hogy aki az övéhez hasonló karrierre vágyik, annak nem több névjegykártyára, Facebook-ismerősre és kapcsolati tőkére van szüksége. Épp ellenkezőleg: kevesebb figyelemelterelő tevékenység kell ahhoz, hogy kiaknázzuk a bennünk rejlő maximális potenciált.
Harminc év után újra együtt
Ami a magánéletét illeti, a hetvenes évek elején egy másik fantasyíróval, Lisa Tuttle-val járt együtt, akivel közösen alkották a Windhaven című regényt. Gale Burnickkel egy science fiction találkozón ismerkedett meg, 1975-ben elvette feleségül, de négy év múlva elváltak, gyerekük nem született.
Második feleségét, Parris McBride-ot szintén 1975-ben, pár hónappal az első házasságkötése előtt ismerte meg Nashville- ben, ahol épp egy szaunában lazított a barátaival, amikor Parris belépett az ajtón. Martin azonnal vonzalmat érzett iránta, ehhez képest a válása után három évtizeden át élt egyedül, mire végül 2011-ben feleségül vette Parris McBride-ot, akivel máig együtt él. Húsz évig egyáltalán nem voltak egymással kapcsolatban: a nyolcvanas években Martin elvált emberként élte az életét, Parris pedig egy étteremben volt pincérnő. Amikor ismét összefutottak, a férfinak sikerült rávennie a nőt, hogy költözzön hozzá Santa Fébe. 2011-es házasságkötésük Santa Fében csendes ceremónia volt, de tartottak egy nagyobb esküvőt is a 69. Science Fiction Világtalálkozón. Gyerekük nem született, kezdettől csak macskákat tartottak, amelyek közül az elsőt Mulligannek nevezték el. McBride nem él nagy társasági életet, de internetes naplót vezet, aktív humanitárius, és kreatív írást hallgató diákoknak segít. A hírek szerint boldogan élnek gyerek nélkül is, élvezik egymás társaságát és a Trónok harca sikeréből származó hírnevet és jólétet. Martin és McBride is kiemelt támogatói a Wild Spirit farkasmenhelynek Új- Mexikóban, 2013-ban pedig megvásárolták Santa Fében a Jean Cocteau mozit és kávéházat, amit 2006-ban zártak be az akkori tulajdonosok. Martinék eredeti formájában őrizték meg az épületet, így nyitották újra 2013-ban.
Amikor a Trónok harca szerzőjét vallásosságáról kérdezték, így válaszolt: „Gondolom, én valami tévelygő katolikus lehetek, de nevezhet ateistának vagy agnosztikusnak is. A vallást és a spiritualitást is lenyűgözőnek találom, és szeretném hinni, hogy nem ez a vége, és van még valami több a halál után. Énem racionális része azonban nem tud meggyőzni arról, hogy a vallásos hitnek bármi értelme lenne.”
A cikk eredetileg a Nők Lapja Psziché 2019/2. számában jelent meg.
Szöveg: Oravecz Éva Csilla
Fotó: Getty Images
