Nem vagyok hatalmas rajongója a bélyegeknek, de egy olyan világban, ahol hashtagek segítségével gyűjtjük magunk köré a hasonló gondolkodású ismerősöket – legyen szó szakmai, baráti vagy szerelmi kapcsolatokról –, meglehetősen nehéz távol maradni a sztereotípiáktól. MILF, club kid, digital nomad, influencer, nature girl, perfect mom… drama queen. Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy a ránk ruházott vagy választott szerepkörök nem egymástól távol álló halmazok – és soha, semmilyen körülmények között nem írják le 100%-ban a skarlát betű viselőjét. Még a legextrémebb esetekben sem: aki valakinek gyilkos, a másiknak eltévedt fiú, aki a megcsaltnak csalfa szajha, a szeretőnek bátor kalandor, aki az árvának a világ legrettenetesebb tettét elkövető szülő, az az egyénnek az egyetlen út a szabadság, az élet felé.
A Mrs. Dalloway-szindróma
Sokan ismerjük Michael Cunningham Az órák című regényét, amiből hollywoodi kasszasiker készült Meryl Streeppel, Nicole Kidmannel és Julianne Moore-ral a főszerepben. Ha visszagondolunk az asszonyok életére, akiknek szenvedéseit követjük nyomon, mély depresszió, ugyanakkor az élet küszködéseivel járó szépséges romantika jut eszünkbe. De ha az életük tényszerűségét vesszük szemügyre, New York-i milliomosnőt látunk körülvéve szeretettel, sikeres írónőt, akit a világ minden szeretete sem tesz boldoggá, és kínlódó anyát, akit imád a családja, ez pedig őt még boldogtalanabbá teszi. Mindannyian igazi drámakirálynők. Nem kell ahhoz asztalon ropni, srácok hátáról kokaint szippantani vagy rágyújtani a házat a hűtlen férjre, hogy valaki drámakirálynő legyen. Elég a drámát választani – megoldások helyett. A dráma ráadásul könnyen válhat hamis baráttá, a kedvenc menekülőútvonallá, az egyetlen megoldássá. Mert a dráma extrém helyzeteket teremt, amelyekbe belefér bármiféle extrém viselkedés: a visszavonhatatlan szavak a dráma égisze alatt sosem kimondott szavaknak tetszhetnek, aki drámázik, kikel magából, porondot teremt, és forgószélként ragadja magával az aktuális helyzetet, az „nem tehet róla” – hisz ő ilyen. Drámakirálynő.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…
„Drámakirálynő az, aki egyszer csak úgy érzi, hogy változásra van szüksége, majd két héttel később ok nélkül összetűzésbe keveredik a főnökével – mondta pszichológus barátnőm, Orly, aki nem a rendelőjében, hanem az otthonában találkozott a »jelenséggel«, a lánya személyében. – 22 éves, és igazi drámakirálynő. A szemébe néztem, és azt mondtam: édesem, ha változást szeretnél, szíved joga lépni, amikor csak akarsz, ne kreálj drámákat magad köré, csak hogy igazold magadban a döntéseidet.”
Csukás Csaba pszichológus szerint nem is kell feltétlenül személyes kapcsolat a drámakirályokkal – mert a jelenség egyébként nem genderspecifikus. Mind találkoztunk olyannal, aki az étteremben a felszolgálóval kiabál, mert az „ügyetlen”, vagy a beosztottját „gyengeelméjű”-nek titulálja, illetve fennhangon ünnepli a saját öltözékét. De mikortól válik a drámázás narcisztikus személyiségzavarrá? A szakember szerint a narcisztikus személyiségzavarral élők önmegítélése kettős: úgy vélik, tökéletesek, de ha kénytelenek szembesülni a korlátaikkal és hibáikkal, az szélsőségesen negatív érzést vált ki belőlük: szégyent, megsemmisülést – kicsiben ugyan, de ez történik a drámakirálynőkkel.
…
A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/2. számában olvashatjátok el.
Szöveg: Steiner Kristóf
Nyitókép: Getty Images
