Károllyal nyolc évvel ezelőtt, egy vakrandin találkoztunk először, amit még a nővérem és az akkori párja szervezett nekünk. Már az első találkozás után tudtam, hogy ő lesz az igazi. A megérzésem beigazolódott: fél év múlva megkérte a kezem, majd nem sokkal később az esküvőre is sor került. A családalapítás már a kapcsolatunk elejétől fogva téma volt közöttünk, hiszen a férjem 14 évvel idősebb nálam, és már nagyon vágyott gyerekre. Jó anyagi körülmények között élő házaspárként mindenünk megvolt a baba érkezéséhez, ezért sokként ért bennünket, amikor majdnem kétévnyi sikertelen próbálkozás után meddőnek nyilvánítottak.

Kudarc kudarc hátán

Először el sem akartam hinni, úgyhogy több neves nőgyógyászt is felkerestünk az országban. Kiderült, hogy a helyzetünk nem olyan súlyos, mint hittük, de a szervezetemben igen magas az FSH hormon szintje, ami meddőséghez is vezethet. A teherbe esésemet az sem könnyítette meg, hogy tini koromban endometriózisban szenvedtem.

Károllyal elhatároztuk, hogy mindent bevetünk a családalapítás érdekében: először hormonkészítményeket szedtem, majd egy speciális termékenységi kezelést végeztek el rajtam, végül pedig lombikbébiprogramra is bejelentkeztünk. Bár eleinte csak egyszer akartunk megpróbálkozni a testen kívüli megtermékenyítéssel, végül többször is nekivágtunk – a harmadik sikertelen alkalom után végül az orvosom finoman közölte, hogy szerinte nem érdemes több pénzt áldoznunk a teherbe esésemre, és gondolkozzunk el az örökbefogadáson.

A hallottakat súlyos tragédiaként éltük meg. Kapaszkodóként több ausztriai nőgyógyászati magánklinikát is felkerestünk, de ott sem kecsegtettek semmi jóval. A barátaink javasolták az Amerikában nagyon jól működő béranyaprogramot, vagy azt, hogy itthon esetleg más biológiai anyja legyen a gyerekünknek, ám Károllyal azt az elvet vallottuk, hogy vagy mindketten legyünk benne a dologban, vagy egyikünk sem.

Ezek után nehéz hónapok következtek: nem igazán tudtuk, hogyan birkózzunk meg a meddőséggel, és ez az egész mennyire fogja negatívan befolyásolni a házasságunkat, bennem pedig megkérdőjeleződött a nőiességem. Még terápiára is jártam emiatt, mert úgy éreztem, a férjem csalódott bennem, a kételyeimet pedig nem tudtam senkivel megosztani. Körülöttem egyre többen babáztak, a családalapítás pedig szinte minden órában a fejemben kavargott. Úgy éreztem, valamit tennem kell álmaink beteljesülése érdekében. Egyik délután egyedül felkerestem egy gyermekotthont, az ott töltött pár óra mély benyomást tett rám: többek között átértékeltem a mögöttünk álló, „babagyártással” töltött éveket, és arra jutottam, hogy minden okkal történik, és ennek az egésznek is így kellett lennie. Este átbeszéltük a férjemmel az örökbefogadási procedúrát, reggel pedig úgy ébresztett: vágjunk bele!

A második sokk: terhes vagyok!

Tudtuk, hogy az örökbefogadás nem megy egyik napról a másikra, de így legalább volt időnk felkészülni. Kicsivel több, mint egy évet kellett várni a kisfiunkra. A gyönyörű, barna hajú és kék szemű Bencét a biológiai szülei családi és pénzügyi okokból adták örökbe, szoptatás után pedig egyből hozzánk is került…

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/2. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Kovács Gréta

Nyitókép: Getty Images