A titok persze mindannyiunk életében ott van, hiszen mi sem mondunk el feltétlenül mindent a párunknak, szüleinknek, barátainknak. Lehet, hogy amíg a család alszik, felhajtunk egy kupicával, mert stresszes az életünk, és így jobban tudunk aludni. És az is előfordulhat, hogy flörtölünk az egyik munkatársunkkal, vagy váltunk néhány üzenetet a volt partnerünkkel, mert jólesik, hogy még mindig figyel ránk. Más azonban a helyzet, ha a titkos életünk átveszi az irányítást felettünk, és lassan kiépül egy alternatív valóság, amiben más emberek vagyunk. Egy ponton pedig úgy látjuk a legjobbnak, ha a két valóságunkat elzárjuk egymástól, hogy ne is létezzenek egymás számára.
Vajon melyik az igazi?
Lilla nem hitte volna, hogy egy nap azzal kell szembenéznie, hogy soha nem ismerte igazán a férjét. Hogy létezik egy ember, akinek 16 éve kimondta az igent, de valójában egy idegennel élt egy fedél alatt.
„A főiskolán ismerkedtünk meg Lacival. Nem mondanám, hogy szerelem volt első látásra – kezdi a történetet Lilla. – Én a magas, sportos, sötét hajú fiúkért rajongtam, ő átlagos, vékony és szőke volt. Akadt néhány közös előadásunk, és már ott feltűnt, mennyire okos. Olyan kérdéseket tett fel a tanároknak, hogy csak ámultam. Aztán egy klubesten egymás mellé sodort minket a sors, és hajnalig beszélgettünk. Lenyűgözött az esze, a humora, az érettsége. Reggelre éreztem, hogy ez a fiú az életem része lesz. Még az sem zavart (ami korábban elképzelhetetlen lett volna számomra), hogy néhány centivel alacsonyabb nálam, és az imádott magassarkúimat a gardrób mélyére kellett száműznöm.
Miután elvégeztük a főiskolát, összeházasodtunk, és három gyermekünk született. Ő jó állásban helyezkedett el, én otthon maradtam a gyerekekkel, és mivel kényelmes életet biztosított, egyáltalán nem zavart, hogy háttérbe szorult a karrierem. Azt hiszem, a klasszikus anya-feleség szerep közelebb állt hozzám. Aztán négy évvel ezelőtt Laci óriási lehetőséget kapott, a cég központjába hívták dolgozni, Ausztriába. Felmerült, hogy mindannyian költözünk, de mivel a gyerekek jó iskolába jártak, megvolt a baráti körük, sportoltak, nem szerettük volna őket kiszakítani a megszokott környezetükből. Jobbnak láttuk, ha Laci ingázik: hétfőtől csütörtökig dolgozik, péntektől vasárnapig pedig itthon van. Egészen komolyan úgy hittem, hogy ez így működhet.
Egyszer valahol azt hallottam, hogy a közösségi oldalon mindenki elérhető hat ugrással. Akár a legnagyobb sztárok is. Esetemben ez nem Johnny Depp-pel igazolódott be (sajnos), hanem a férjemmel. Az egyik barátnőm egy nap azzal hívott, hogy el kell mondania valamit. Átjött, beírt egy számomra ismeretlen nevet a közösségi oldal keresőjébe, és ott volt a férjem fotója egy ismeretlen nővel és egy másfél év körüli kislánnyal. A történet teljesen banális: az ő egyik ismerősének volt az ismerőse – aki nem mellesleg Ausztriában él –, és feldobta a barátnőmnek is mint lehetséges barátot. Ráadásul Lacinak amúgy nem is volt profilja, mert szerinte ez egy teljesen értelmetlen időtöltés, hiszen akivel egyébként is tartjuk a kapcsolatot, arról úgyis tudunk, nem kell a képeit böngészni a neten. Kibírtam, hogy nem telefonon hordtam le mindennek, hanem megvártam, míg a hét végén hazaér, és egyszerűen felütöttem neki az oldalt. Először próbálta tagadni, hogy az illető csak hasonlít rá, vagy biztosan valaki felhasználta az arcát ezekhez a fotókhoz, de miután látta, vége a dalnak, mindent bevallott.
…
A folytatást, valamint egy másik, kettős életről szóló történetet is elolvashattok a Nők Lapja Psziché 2019/3. számában.
Szöveg: Ványik Dóra
Nyitókép: Getty Images
