A belső környezet megszépítése az, amit én önismeretnek, önfejlesztésnek nevezek, annak az állapotnak az elérése, amíg megszerzem a belső békét. A külső környezet szebbé tétele pedig sok mindent jelenthet. Akár a lakásom otthonná varázsolását, vagy annak megvalósítását, amiben hiszek. Hogy utánamenjek, és ne csak azon agyaljak, „milyen jó lenne, ha”. Mindig azt mondom: az álmodozás helyett itt a pillanat, és azért van itt, hogy megélhessem. Hogy ahol döntési lehetőségem adódik, ott döntsek, és az vezéreljen közben, amit fontosnak tartok.

Fájdalmas felismerés

Ahogyan a szépérzéket lehet fejleszteni, úgy az optimizmust is ki lehet alakítani. A közismert példa szerint szemlélhetem úgy, hogy a poharam félig üres, miközben lehetne úgy is nézni, hogy félig tele van. Abban a pillanatban, amikor félig telinek látom, semmi nem történt igazából, csak örülhetek annak, hogy van még benne egy fél adag. Megittam? Akkor töltsünk bele! Ennyi. És nem az a megoldás, hogy csak elképzelem, mi lenne, ha töltenék a poharamba, és nem lennék végre szomjas. De jót fogok akkor inni, de szép lesz majd az életem akkor, ha… Ezzel a hozzáállással rengeteget elhasználok a múló időmből. Valójában minden rajtam múlik. Ha öntudatlan maradok, akkor elpocsékoltam azt az időt, ha viszont tudatos felnőtt leszek, akkor tanulópénznek tekintem. Fontosak persze a vágyak, de aki állandóan csak álmodozik, hogy ez lesz, az lesz meg amaz lesz, és hiába adódik a lehetőség, hogy önmagát meg a környezetét széppé tegye, mégsem cselekszik, az előbb-utóbb óhatatlanul ráébred arra, mit mulasztott. Hogy megtehette volna. Ez a felismerés pedig nagyon fájdalmas, és akkor fáj igazából, amikor már érzi, hogy meg fog halni.

Ahol az élet kezdődik

Néhány éve Portugáliában jártam, és Európa legnyugatibb csücskénél betévedtünk egy borászatba. Portóba igyekeztünk, de útközben megpillantottunk egy táblát, hogy pincészet. Letértem az útról, megkerestük, felmentünk. Nagy kőkerítés vette körül az udvart, ahol óriási gesztenyék meg platánok sorakoztak, baloldalt pedig a présházak. Szeptemberben jártunk, éppen szüreteltek, és beinvitáltak minket, hogy nézzük meg a birtokot. Anita beszélgetett egy pasival, akiről azt hittem, ő a tulajdonos, de kiderült, hogy nem: a birtok egy svájci vagy német úriemberé, aki akkor éppen 105 éves volt. Ez a férfi 95 éves korában döntött úgy, hogy szeretne egy borászatot. Odahaza felszámolt mindent, elköltözött Portugáliába, ahol valóban vett egy borászatot, beruházott, és szőlőt telepített. Amikor meghallottam, hogy 95 éves korában valaki úgy dönt, hogy nemhogy elköltözik a szomszéd városba, hanem teljes egészében életmódot vált, akkor bólintottam, hogy na, ez az igazi! Itt kezdődik az élet! Ez a megújulás, amikor vágyódom valamire, de közben félek tőle, és mégis megteszem. Egy ember feltámadása itt kezdődik. Ezt nem teszik meg sokan, miközben a lehetőség ott lenne a kezükben. És teljesen mindegy, hogy a munkájukban vegetálnak, vagy a kapcsolatukban, az életükben, bármilyen konstellációban. A vegetálás az én szememben maga a pokol.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/3. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Dr. Csernus Imre

Nyitókép: Getty Images