Ezt a cikket egy kávézóban írom. Nem nagyon megy. A mennyezeti hangszórókból hangos zene szól, körülöttem beszélgető vagy a laptopjukra meredő emberek. A zajt elnyomom a zenémmel a fülhallgatómban, így végre a munkámra koncentrálok. De mégsem. Elterelik a figyelmemet a telefonomra érkező értesítések. Kikapcsolom, és a laptopom is lecsatlakoztatom a wifiről. Nem kapcsolódom többé a világhoz. Egyedül vagyok. Különös érzés. Jó lenne sokáig így kibírni. Talán menni fog.
Nem csak a fiatalabb korosztály
„A koncentráció, a befelé figyelés ritka állapottá vált az életünkben. A csend kiment a divatból, a zene a fül rágógumija – mondja Tari Annamária pszichoanalitikus, aki a Budapesti Pszichológiai Napokon, a Pszinapszison is ezt a témát választotta előadása tárgyául. – Már szinte csak a nagyon idős emberek képesek arra, hogy hosszabb ideig külső ingerek nélkül, egyedül töltsék az idejüket, a többség, ha nem hallgat valamit a fülhallgatóján, akkor a neten szörföl, közösségi oldalakat pörget, sorozatot néz, és kizárólag csak alvás közben nem elérhető online. És ez nem csak a tizen-, huszonéves generációkra jellemző, a szüleik és némelyeknek a nagyszülei is ott nyüzsögnek az interneten, őket is a telefonjukat nyomkodva, fülükben fülhallgatóval láthatjuk a villamoson. Pedig a csend jót tesz az idegrendszerünknek, arra indít, hogy önmagunkra fókuszáljunk, és ettől leszünk érzelmileg erősebbek. Sokan azonban (tudattalanul) kerülik ezt a helyzetet, mert a fizikai egyedüllét ijesztő számukra, szeparációs szorongást élnek át. Ezt megelőzendő, virtuális közösségekben aktivizálják magukat, mások életének információmorzsáit nézegetik hosszasan, vagy posztokat tesznek ki életük polírozott verziójáról.”
Vajon mi ösztönöz egy középkorú férfit arra, hogy kiírja az üzenőfalára, „szörnyen náthás vagyok”? Miért tesz ki egy kétgyerekes nő fotót egy tál nokedliről, azzal a szöveggel: „életemben először lett tökéletes”? És miért oszt meg rengeteg fiatalkori fotót önmagáról és az unokákról a nagymama? „Az online tér azt a képzetet kelti, hogy magamra tudom irányítani a figyelmet. Mégpedig életemnek arra az aspektusára, testemnek arra a részére, amit láttatni akarok, és az érdekli is az embereket, akik meghallgatnak, így nem vagyok többé egyedül. Amikor a beteg férfi több száz ismerősének nyafog a nátha miatt, jó eséllyel remélheti, hogy lesz köztük olyan, akitől azonnal figyelmet és visszajelzést kap. A háziasszonyt is megdicsérik, hogy ügyes, a nagymama is besöpörheti egykori szépségéért és gyönyörű unokáiért a like-okat. És ez pótolja a valóban jelen lévő támogató társ hiányát, figyelmességét, dicséretét – magyarázza a szakember. – Így egy időre elmúlik a magány miatt érzett szorongásuk, hiszen kapcsolatba kerültek emberekkel. Ez a szorongás ugyanaz a szeparációs szorongás , amit a korai anya-gyerek kapcsolatban élünk át először mindannyian. Csecsemőként teljes mértékben rászorulunk az anyai ellátásra, és csak sírással tudjuk jelezni, hogy szükségünk van az édesanyánkra. Egy kompetens, jó lelkiállapotban lévő, szeretetteljes anya pedig ilyenkor bemegy a babához, karjába veszi, vigasztalja, és ezzel csitítja a szeparációt. Ha belegondolunk, ezt az azonnali reakciót és »elfogadást« adja meg most az online tér. Csakhogy egyre hangosabbnak kell lenni és egyre több intimitást kell belevinni, egyre több időt és energiát igényel ennek a figyelemnek a fenntartása. De az a dopaminlöket, amit az örömérzet nyújt mások reakciói láttán, valódi addikciót is kialakít, éppen ezáltal nehéz megszabadulni tőle. Ennek következménye az, hogy azonnal a telefonért nyúlunk, ha valamilyen rossz érzésünk van, és ezáltal a közösségi média kezdi el irányítani az érzelmeinket, ami elterel a valóságos élettől. Miközben észrevétlenül irritálttá is tesz, hiszen folyamatosan azt vizsgálom, hogy elég jó volt-e, amit írtam, elég fontos vagyok-e a másiknak ahhoz, hogy azonnal reagáljon.”
…
A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/3. lapszámában olvashatjátok el.
Szöveg: Fekete Edina
Illusztráció: Getty Images
