A szeme könnybe lábadt a meghatottságtól, amikor a rövid üzenetet olvasta: „Siess haza munka után, mert meglepetés vár!” Sötét van, esik az eső, holtfáradt vagyok, de lám, mégiscsak öröm lopózik ebbe az örömtelen péntek délutánba – gondolta, majd a kolléganője után szaladt, hogy együtt induljanak haza. „Biztosan eljegyzési gyűrűt vett a párod” – lelkesedett a fiatal kolléganő, a szavai visszhangoztak benne, míg a körúti dugóban araszolt.

Gyűrű, család, kisbaba?

Miért gondolja, hogy számomra egy eljegyzési gyűrű szerez örömet? Biztosan azért, mert huszonéves létére olyan konzervatív, mint anyám, és képtelen felfogni, hogy fütyülök a házasságra, elég nekem, hogy van párom, aki szeret, és lám, ötévi együttélés után is meglepetéssel vár otthon – gondolta magabiztosan, csakhogy a kitartóan kopogó esőben eszébe jutott, hogy Rita barátnője nyáron anyakönyvvezető elé állt az ő Richárdjával, a vele egyidős Áginak pedig szépen domborodik a pocakja, márciusra várja a kisfiát. Ám az ő kedvese nem vesz tudomást az idő múlásáról. – Harminchat leszek, ő rövidesen harminchét, meddig és mire várunk? Rendben, hülyeségnek tartja az esküvőt, én is, ezért unom anya nyöszörgését apa megjegyzéseivel együtt, de a kisbabák egyre jobban tetszenek… Ha szóba hozom, kinevet, azt mondja, nem vagyok különb a többi nőnél. Pedig különb vagyok!

Álmainkban valahol

Hazaérve némi csalódással fedezte fel, még üres a lakás, tehát kicsinosította magát. Ha már ajándékot kapok, legyek szép! – gondolta, majd bekucorodott a kedvenc foteljába, s néhány perc múlva már aludt is. Álmában aranycirádás tükör előtt állt egy napfénytől ragyogó teremben, földig érő fehér ruhában, finoman sminkelve, hibátlanul frizurázva. Mögötte a barátnői mosolyogtak, s úgy érezte, nincs nála boldogabb. Aztán csöndesen kinyílt az ajtó, az édesanyja lépett be elegáns kosztümben. „Kislányom az utolsó díszt én teszem rád” – mondta ünnepélyesen, majd Mary Poppinshoz hasonlóan a terem végébe suhant, ahol felkapott egy fehér tüllcsodát, és a lánya fejére illesztette az ezüstös-fehér fátylat. Olyan gyönyörű vagy, mint a kedvenc mesekönyvedben a királylány, mondta meghatottan. Ő rábámult a tükörképére, és hirtelen felsikoltott: „Látjátok, hogy menyasszonyi ruhát viselek? De én nem akarok férjhez menni, nekem nem kell ez a cirkusz! Ki fog röhögni a kedvesem!” A többiek dühödten szidták a kedvest, de ő rendületlenül szentségelt és csapkodott, majd váratlanul sós ízt érzett a szájában, s csak ekkor vette észre, csorognak a könnyei.

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/3. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Nyitókép: Getty Images