Nem terveztem, hogy így alakul. Az egyedülálló szülőség nem éppen az a rózsaszín felhőcske, amire bárki önként rápattanna, de a korábbi szívtépő szakításaiddal ellentétben most nem zárkózhatsz be több tonna csokival a lakásba, mert már egy másik emberért is felelősséggel tartozol. Igen, még a legnagyobb szenvedéseid közepette is. Éppen ezért nem sírsz a gyerek előtt, nem szidod a másik szülőt, és minden erőddel azon vagy, hogy bebizonyítsd: minden oké lesz. Eközben lesznek, akik ott állnak melletted, és felhívnak, amikor a gyerek elaludt, te meg ülsz egy vodkanaranccsal a konyhában, és fejben próbálod újraépíteni az életed, az életeteket. Idővel elfogadod, hogy soha nincs elég idő, hogy folyton fáradt vagy, és olyan melót is bevállalsz, amit a hátad közepére sem kívánsz. De ha szerencsés vagy, és meggyógyult a lelked (igen, mindkettő szükséges hozzá), akkor újra találsz valakit, akinek majd a csomagoddal és a szem alatti karikáiddal is kellesz. Viszont ehhez az kell, hogy ne bámulj túl sokáig a mélybe, az új és a régi életed között tátongó szakadékba. És hogy végre felismerd: nem a családi állapotod határoz meg téged. Egyvalamit pedig azonnal törölj a szótáradból: hogy vesztes vagy. Mert ez a szó lesz a továbblépésed legnagyobb gátja.

Sok minden történt, amíg ezt a riportot szerveztem. Volt, aki vállalta, hogy mesél, aztán visszalépett, mert rájött, hogy még messze nincs az újrakezdés szakaszában. Volt, aki megosztotta a történetét, majd az ügyvédje javaslatára le kellett fújnia, mert a sebzett férj ellene fordíthatja a bíróságon. Kétségtelen, hogy minden egyedülálló szülő sok megpróbáltatással néz szembe.

„Kakukktojásnak éreztem magam”

Zdenkó Judit korán megtapasztalta, milyen a szingli anyukák élete – mindössze 22 éves volt, amikor a kislányával visszaköltözött a szülői házba.

„A családunkban mindenki korán házasodott, de én voltam az első, aki elvált – meséli. – Mindig fiatalon akartam anyuka lenni, de mire 6 hónapos lett a kislányom, sajnos tönkrement a kapcsolatunk az apukájával. Sokszor nem számíthattam rá, és mivel úgy éreztem, nem tud felelősségteljes apa lenni, hazaköltöztem a szüleimhez. A mai napig fel tudom idézni, ahogyan összetört a szívem. Voltak pillanatok, amikor fogalmam sem volt, hogyan fogom ezt egyedül végigcsinálni. Aliz apukája gyorsan eltűnt az életünkből. A válás után lefogytam 15 kg-ot, és úgy éreztem, nekem már sosem lesz senkim. A gyereknevelés mellett eleinte a munka lett a terápiám. Az első években zumbaoktatóként próbáltam eltartani magunkat, a mozgás rengeteget segített a lelki gyógyulásban. Aztán rendezvényszervező lettem, és végre sikerült anyagilag talpra állnom. Sokat dolgoztam, de szerencsére a szüleim segítettek, amikor a munkám miatt nem lehettem Aliz mellett, ők biztosították számára a stabil érzelmi hátteret. Szép lassan minden a helyére került.”

Judit szerint nagyon megkeményítették őt ezek az évek, és a társkeresés sem ment könnyen: „Jó párszor belefutottam abba, hogy amikor kiderült, van egy kisgyerekem, onnantól a férfiak inkább a laza kapcsolatra célozgattak. Sokáig nem jött senki, aki azt mondta volna, gyere, én a csomagoddal együtt is elfogadlak és szeretni foglak. Hosszú időt töltöttem szingli anyukaként, mire találkoztam Zolival. Kamaszkorunk óta ismertük egymást, aztán 15 év után rám írt, találkoztunk, és onnantól kezdve nem tágított mellőlem. Kitartóan udvarolt, és emlékszem, amikor először befonta Aliz haját, csak pislogtam, hogy: jé, létezik ilyen is? Egy hónap után összeköltöztünk. Szerelemmel szeretett és szeret ma is.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást, valamint egy másik újrakezdés történetét is elolvashatjátok a Nők Lapja Psziché 2019/4. lapszámában.

Szöveg: Bakos Zsuzsi

Nyitókép: Getty Images