Megnyugtatóan szimpatikus és csábítóan egyszerű is volna kijelenteni, hogy csupán a kíváncsiság hajt minket ilyenkor a „tetthely” szemlézésére. Valójában azonban ennél többről van szó. Paradox módon éppen a félelem az, ami láthatatlan erőként lökdösi a balesetek, katasztrófák helyszínére az emberek többségét. És ez a legbelső, tudattalan félelem az, amely – lényegét tekintve – szűnni nem akaró keresletet generál a katasztrófaturizmus egyre hatalmasabb „piacán”.
Önsorsrontó sémák
Szinte a legtöbb hétköznapi szorongásunk forrása a tudattalanunkban örökös bérlettel rendelkező halálfélelem. Ez, illetve annak enyhébb verziója, az elkerülhetetlen csapások miatti aggodalom mindannyiunkban ott lappang legbelül, mégis vannak, akiknél ez csak bizonyos helyzetekben aktiválódik, míg másoknál ez az egész életüket meghatározó, úgymond „szervezőelv”.
Mielőtt mélyebben elmerülnénk a legbelső félelem e furcsa megnyilvánulásában, érdemes egy kis kitérőt tenni az emberi viselkedést alapjaiban meghatározó sémák, azaz a mindennapi működésünket irányító és átszövő mintázatok, illetve rendezőelvek világába. Jeffrey Young amerikai pszichológus szerint a „jól működő” felnőtt ember képes arra, hogy érzelmi alapszükségleteit (például a gondoskodás, a biztonság vagy az érzelmek kifejezésének igénye) megfelelő, önmagát és a körülötte élőket nem bántó, azaz adaptív módon elégítse ki. Félreértés ne essék, ha valaki erre nem képes, az nem beteg vagy rossz, egyszerűen „csak” valamiért aktívak a „maladaptívnak” nevezett, vagyis önsorsrontó sémái. Ami az okokat illeti: Young és munkatársai szerint gyermek- és serdülőkori élmények, tapasztalatok alakítják ki az emberben azokat az érzelmi és értelmezési mintázatokat, amelyek aztán átszövik az egyén mindennapos működését, az életét. Ezek a mintázatok a sémák.
Az egyik igen gyakori maladaptív séma a „sérülékenységveszélyeztetettség” elnevezést kapta. Azok, akiknél ez aktív, a világot veszélyesnek, kiszámíthatatlannak tartják, olyannak, ahol bármikor bármilyen típusú és méretű csapás jöhet. Lelkiállapotukat az állandó szorongás és a páni félelem közötti spektrum jellemzi leginkább. Általában trauma át- és túlélőinél, illetve azok gyerekeinél (unokáinál), és a „túlféltetteknél” alakul ki.
Az ember, mint olyan, azonban nem hagyja magát. Ösztönösen és – többnyire – tudattalanul küzd az efféle önsorsrontó sémák ellen. Legalábbis a pszichénk spéci fegyverarzenált vet be saját védelme érdekében. A veszélyeztetettséghiedelemmel összefüggésben is alapvetően háromféle „sémavezérelt” viselkedés ismeretes. Az egyik a sémákat aktiváló helyzetek kerülése, a másik a kompenzálás (dacolva minden félelemmel csak azért is kipróbálom pl. az ejtőernyőzést), a harmadik a séma elfogadása. Ez utóbbinál időzzünk el egy kicsit!
Ugye én megmondtam?!
Elfogadni csak akkor tudjuk (bírjuk) a „világ veszélyes” irányelvet, ha azonosulunk vele, lényegét tekintve megadjuk magunkat neki. Ez igényli amúgy a legkisebb ellenállást, így aligha meglepő, hogy az emberek többsége – legyen szó bármilyen sémáról – ösztönösen ezt a „harcmodort” választja. Jelen esetben, ha elfogadom a főszabályt, akkor minden egyes cselekedetemmel igazolom azt. Vagyis folyton-folyvást bizonyítékot keresek (és találok) arra, hogy a világ kockázatos hely, és én, mint földi halandó, vajmi keveset tehetek ez ellen és a csapások megelőzése érdekében.
…
A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/4. számában olvashatjátok el.
Szöveg: Szigeti Ildikó
Nyitókép: Getty Images
