Margaret Atwood 1939-ben született, nem sokkal a második világháború kitörése után. Gyerekkora nem volt szokványos. Apja, Carl Atwood rovartudós volt, anyja, Margaret Killam dietetikus, és a kanadai Nova Scotiában éltek, a világtól elzártan. Apja nem harcolt a háborúban, ám erdőgazdálkodási szakértelme pótolhatatlan volt, egy erdei rovarokat kutató állomást vezetett Észak-Québecben.

A természetből a való világba

A szülők és a gyerekek – Margaret, valamint két évvel idősebb bátyja és tizenkét évvel fiatalabb húga – minden tavasszal bevetették magukat a vadonba, és csak ősszel tértek vissza a városba. Atwood hat hónapos kora óta az erdőt járta, és ma is a vadont tekinti szülővárosának. Bátyjával nem voltak játszótársaik, nem volt tévé, se mozi, a kiszámíthatatlanul működő rádiót pedig csak arra használták, hogy háborús híreket hallgassanak. Így kerültek a könyvek életük fókuszába a képzeletet megmozgató játékokkal együtt. Délelőttönként anyjuk tanította őket, a nap további része az övék volt. Atwood szülei abban hittek, jobb a gyerekeket békén hagyni, nem kell lekötni életük minden percét, mert akkor nincs módjuk kitalálni, mit szeretnek a legjobban csinálni. A játékok kiötlésében bátyja, Harold vitte a prímet, az ő vezényletével például plüssfigurákkal eljátszották a waterlooi csatát. Haroldból felnőttként a Torontói Egyetem zoológiaprofesszora lett, s annak idején ő tanította meg Margaretet olvasni, úszni és evezni. Ők ketten képregényeket rajzoltak maguknak, és Margaret élete későbbi szakaszában szatirikus rajzokat készített a saját szórakoztatására, álnév alatt. A természetjárás és a szabadban töltött idő pedig egy életre a szenvedélye lett. Szervezett iskolai oktatásban csak nyolcéves korától vett részt, Torontóban, s bár néhány könyvében utalások vannak az iskolai zaklatások hosszú távú következményeire, semmi jele, hogy ne érezte volna jól magát az iskolában. Legfeljebb arról beszél interjúiban, hogy ott szembesült először a való világgal, azaz a többi lány prüdériájával és sznobériájával, a sok sugdolózással, rosszindulatú pletykával és azzal, hogy a lányok egy kukacot sem tudtak anélkül felszedni, hogy ne kezdtek volna sikítozni.

Az erdei fáramászós, szabad, fiús élet után nem volt könnyű iskolapadhoz szoktatni a lányt, aki otthon egyetlen hónap alatt el tudta sajátítani, amire az iskola egy teljes évet szánt. Margaret hihetetlen gyorsasággal haladt tanulmányaiban, olyannyira, hogy 12 évesen a 15 évesek osztályába sorolták. Ez azonban nem tett jót neki, állandóan fáradt volt, és apjától örökölt szívbetegsége is előjött (Faulty Heart című, korai versében ír erről).

Szenvedély az írás iránt

Saját bevallása szerint pontosan emlékszik a pillanatra, amikor eldöntötte, író lesz. Egy focipályán vágott keresztül hazafelé középiskolás korában. Megszületett a fejében egy vers, amit papírra vetett, és arra jutott, ez az egyetlen dolog, amit egész életében csinálni akar. Annyira nem volt kétsége, hogy döntését iskolai barátainak is elmondta, s az iskolai évkönyvben is az szerepelt a fotója alatt: „Peggy ambíciója, hogy megírja a Nagy Kanadai Regényt.”

A szüleinek is beszámolt tervéről, akik nem örültek, mert akkoriban Kanadában senki nem tudott írásból megélni. Margaret kezdettől úgy gondolta, lesz majd az írás mellett stabil megélhetési forrása, és hosszú éveken át ez így is ment: főállású munka mellett, szabadidejében írt regényeket. Mivel a szülei tudósok voltak, próbálták a lányukat is a tudományok területére, egészen pontosan a botanika felé lökdösni. Tizenharmadik osztályban, amikor eldőlt, ki hol tanul tovább, kilenc tárgyat kellett megjelölni. Margaret ekkor többek között a zoológiát, a botanikát és a kémiát választotta, mert mindből jó volt.

Ennek ellenére angol irodalom szakra jelentkezett, s mellette újságírást, színjátszást és vitakultúrát tanult. Közben megszállottan írt, verseit a torontói Bohemian Embassy nevű kávézóban adta elő, nagy önbizalommal. Távol állt tőle a meg nem értett, melankolikus költő imázsa. Költeményei rendszeresen megjelentek irodalmi lapokban, s közben a Harvardon megkezdte doktori tanulmányait: a puritánok történelmét, illetve az amerikai forradalom irodalmát kutatta. A PhD-jét soha nem fejezte be, viszont két évig dolgozott a Canadian Facts Marketing cégnél, s ez adta a hátteret első regényéhez, az 1969-ben megjelent The Edible Womanhez. A hatvanas éveket olyan intenzitással írta végig, hogy gerincproblémái adódtak, de sorra nyerte a költészeti díjakat, és egyre ismertebb lett. (A Booker Prize-t többszöri jelölés után végül 2000-ben kapta meg a The Blind Assassin című regényéért.)

A helyszín igazi, a történet nem

Atwood könyveinek megírását mindig komoly kutatómunka előzi meg, nincs olyan tény egyik regényében sem, amit ne tudna referenciákkal alátámasztani. Egy nagy barna dobozban gyűjti az újságkivágásokat, amiket háttéranyagként használt. 1979-ben megjelent regénye, a Life Before Man részben egy természettudományi múzeum dinoszauruszrészlegében játszódik, amiről egy paleontológiai magazin írt dicsérő kritikát a szakmai pontossága miatt. Regényeiben a topográfia is mindig a valóságnak megfelelő, nem pedig kitalált: Torontót például gyakran választja helyszínnek, és az utcák, hidak, házak mindig beazonosíthatók. A fikciót a karakterekre és azok élményeire hagyja.

Érdeklődése széles körű, szórakozásképp népszerű tudományos könyveket olvas. Nagyon izgatja a hadtörténet is, rendszeresen ír újságcikkeket a témában, mert szerinte rengeteget lehet tanulni a hadvezérek hibáiból. Napóleon történetéből például azt szűrte le, hogy nehéz úgy egy nemzet élén maradni, ha az emberek gyűlölnek.

Karaktereinek emberi drámái ezekben a valósághoz hűen megrajzolt környezetekben bontakoznak ki: a Tony nevű hadtörténész vagy Lesje, a fosszíliákat osztályozó tudós is tisztában vannak vele, hogy a tudomány iránti rajongásuk nem védi meg őket a bonyolult és zűrös emberi kapcsolatoktól, ahol nem létezik objektivitás.

Atwood regényeiben gyakori az érzelmi archeológia. Karaktereivel rendszerint egy krízis közepén találkozunk, s onnan mutat flashbackszerű képeket vagy az illető családtörténetéből, vagy felnőtt életének azon jeleneteiből, amelyek a krízishez vezettek. Ugyanakkor őt magát rendkívül irritálja, ha saját élettörténete és a művei között próbál valaki párhuzamot vonni.

Elnyomott és manipuláló nők

A The Guardiannek adott interjújában azt meséli, hogy sokáig gyűlölte az életrajzokat, s csak az utóbbi időben kezdett irántuk érdeklődni. De akkor sem arra kíváncsi, hogy a főhős hogyan lett mondjuk író, hanem arra, hogy hivatásán túl mi egyebet csinált. Szerinte az életrajzírók többsége utálja a könyve alanyát, a kiadók pedig abban érdekeltek, hogy minél több negatívumot ásson elő a szerző az adott hírességről, mert csak akkor lesz eladható a könyv. Az emberek valójában a híres emberek fürdőszobájába vágynak, hogy ott körbeszaglászhassanak a koszos fehérneműk közt. Életrajz és bulvármagazin között szerinte nem nagy a különbség.

Margaret rengeteg aktivistai és jótékonysági munkát végez és számtalan szervezetet támogat anyagilag, ahogyan a regényei karakterei is gyakran aktívak politikai vagy jótékonysági csoportokban. Atwood ismert feminista aktivista, de regényei sosem egyértelmű politikai vagy feminista propagandák. Azt mondja, nem ő találta fel a feminizmust, és nem is a feminizmus találta fel őt, de szimpatizál az üggyel. Első regénye, a The Edible Woman is erősen feminista beütésű, és az étkezési zavarok a témája, ami 1969-ben még nem volt divatos témaválasztás. Női karaktereinek sorsát mindig a politikához és az igazságtalanságokhoz köti, a nőket úgy mutatja be mint a világ elnyomott esélytelenjeit, ugyanakkor olyan női figurákat is mutat, akik egymás ellen dolgoznak, manipulálnak és rendre elárulnak más nőket.

Lelkes környezetvédő nagyi

Miközben A szolgálólány meséjét írta, Irán, illetve Afganisztán járt az eszében, ahová 1978-ban utazott, de a könyv mondanivalója relevánsnak tűnik Nyugaton ugyanúgy, mint Keleten – vagyis mindenhol, ahol a vallás háttérbe szorítja az emberi jogokat. Egy korábbi esszéjében, amely a The Guardianben jelent meg, így fogalmaz alkotói módszeréről: „Bevezettem egy szabályt: nem fogok beleírni olyat a könyveimbe, amit az emberiség ne tett volna egy bizonyos helyen vagy időben, vagy amihez ne állt volna rendelkezésre a megfelelő technológia. Nem akarom, hogy sötét, beteges fantáziával vádoljanak, vagy azzal, hogy olyan szerencsétlen viselkedést tulajdonítok az emberi fajnak, amire valójában nem lenne képes.”

Ami a magánéletét illeti: Jim Polk amerikai íróhoz öt év együttjárás után ment hozzá 1968-ban. 1973-ban azonban különváltak útjaik. Később Margaretnek Graeme Gibson regényíró lett a párja, lányuk, Eleanor 1976-ban született, és két unokával örvendeztette meg őket.

Az írónő lelkes környezetvédő hírében áll. Csak újrahasznosított papírra hajlandó dolgozni, otthonában palackos ásványvíz helyett csapvizet iszik, környezetbarát tisztítószereket tart, és egy nemzetközi madármentő egyesületben is tevékenykedik. Nem lehet megfáradt nagyinak nevezni, napjai aktívan telnek: regényei, verses- és novelláskötetei, gyerekkönyvei mellett dalszöveget ír, mobilapplikációknak kölcsönzi a hangját. És nem mellesleg évek óta az irodalmi Nobel-díj legnagyobb esélyesei között emlegetik.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/4. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Nyitókép: Getty Images