Zuhog az eső. A Miskolci Autista Alapítvány sárga épületei világítótoronyként hívogatnak a komor szürkeségben. Bár az udvarok éppen úsznak az égi áldásban, Szalkai Dániel ügyvezető megnyugtat, hogy intézményük lakói, évszaktól és időjárástól függetlenül, folyamatosan kapcsolatban állnak a természettel, hiszen a megtermelt gyógy- és fűszernövények feldolgozása, hasznosítása állandó programot biztosít számukra. A speciális kertet 2013 óta használja az intézmény a lakói fejlesztésére – kifejezetten az autizmussal kapcsolatos szociális, kommunikációs és kognitív zavarok enyhítésére.

„A rendszerváltás után, szülői kezdeményezésre jött létre a szervezet, amelyben családom meghatározó szerepet vállalt. Bátyám autizmusa révén léptünk erre az útra, ő huszonhét éve itt él. Jó döntés volt: van állása, és lassan megházasodik” – meséli örömmel Dániel.

Megnyugvást biztosító növények

A ház látogatható részén Sopronyi Mária irodavezető invitál körbe. Az aulában elém pattan egy alacsony, szőke fürtös, vidám fiatalember, aki azonnal kézfogással indít, de köszönés helyett rákérdez: „Te ki vagy?” Ahogy érkezett, pillanatokon belül el is tűnik a szemem elől. A főépület emeletére nem megyünk, ott ugyanis a súlyosan érintett és halmozottan sérült fiatalok élnek, akiknek a szokatlan hangok, zörejek erős ingert jelentenek. Náluk a szenzoros terápiát alkalmazzák: a növények illata, tapintása, ízlelése ad számukra megnyugvást. A jobb képességű lakók többsége a terápiás kert melletti házban él. A hatalmas, kör alakú kerten számtalan ösvény halad keresztül, felülről úgy nézhet ki, mint egy felszeletelt torta, aminek a közepén a vesszőből font kis pavilon marcipándíszként ül. De látni itt masszív, ágkötegekből álló padokat – amelyek a szokatlan érzet miatt kedveltek –, madáretetőt, komposztálót és fóliasátrakat is. A kerítés tövében pedig vesszőbokrok sora húzódik, amelyekből rendszeresen levagdosnak, hogy felhasználják a foglalkozásokon.

„Sokan szeretnek elbújni, ha túl sok inger éri őket. Olyankor gyakran az arcukat is eltakarják – mondja Mária. – A pavilon ezekben a helyzetekben nagy kedvenc, hiszen oda bármikor beülhetnek a lakók, az ott lévő szélcsengő hangja nyugalmad ad számukra.”

Művészpalánták növekedése

Péter huszonöt éve él az otthonban. Édesanyja, Kissné Harangi Anna előremegy, szól a fiának, hogy érkezünk. Az autizmus jellemzője, hogy az érintettek nehezen viselik a váratlan eseményeket, de ha időben felkészítik őket az újdonságokra, akkor jól reagálnak. Péter kezet nyújt, letudja a kötelező köröket, gyorsan, hangtalanul üdvözöl, majd leül az ágya szélére. Édesanyja fia régi rajzait teszi ki az asztalra, amelyek megragadják Péter figyelmét, és elmélyülten tanulmányozni kezdi azokat. Megtudom, hogy az egyik alkotásán látható tulipánok annyira megtetszettek egy iparművésznek, hogy az ékszereit velük ékesítette, majd árverezésre bocsátotta a darabokat, a bevételét pedig a családnak ajánlotta fel.

…

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/4. számában olvashatjátok el.

Szöveg: Patai Julianna

Fotó: Szász Marcell