A klímaháború frontvonalában álló grönlandiakat – akik eddig sem tartoztak a világ legderűsebb népei közé – most már az „ökológiai gyász” is utolérte. Egy helyi felmérés szerint 90%-uk elismeri, hogy a klímaváltozás elkezdődött, s ez szorongást és depressziót okoz bennük. Ahogy Anouchka Grose brit pszichoanalitikus a Guardiannek írt véleménycikkében kifejti, úgy tűnik, egyre inkább szükségessé válik nevet adnunk azoknak a mentálhigiénés problémáknak, amelyek a globális felmelegedéssel és természeti környezetünk drasztikus változásaival függnek össze.

Már az inuitok is félnek

Glenn Albrecht ausztrál filozófus már 2003-ban előállt a szolasztalgia kifejezéssel, ami ezt a fajta dühöt és elkeseredettséget hivatott kifejezni: solacium latinul kényelmet, komfortot jelent, az algia pedig a fájdalom görögül. A szolasztalgia tehát olyasmi, hogy a természetben, ahová eddig kikapcsolódás, lazítás, regenerálódás céljából fordultunk, ott egyre inkább kényelmetlenséget, zavart, félelmet érzünk, mert nem tudjuk, mit hoz a jövő.

Amióta emberiség létezik, bolygónk mindig is az a hely volt, amely élelemmel és az elemekkel szembeni búvóhellyel szolgált számunkra. A Grönlandon őslakos inuitoknak van egy „uggianaqtuq” szavuk, amit arra a rossz érzésre használnak, amikor egy barát hirtelen furcsán kezd viselkedni, vagy amikor otthon van valaki, mégis honvágya támad. Az utóbbi időben azonban ezt a szót kezdték használni olyankor is, amikor szokatlan időjárási körülményeket tapasztalnak: a korábbiakhoz képest hosszabb és váratlanabbul érkező viharokat, vékonyabb jégtakarót és szűkebb élelemforrásokat. Aki korábban fenn tudta tartani magát vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel, annak most egyre inkább ki kell egészítenie élelmezését az újonnan nyílt élelmiszerboltba való látogatásokkal.

Egzisztenciális fenyegetés

A klímaváltozás – bár nem olyan konkrét, kézzelfogható értelemben, mint az inuitok esetében, mégis – mindannyiunk számára egzisztenciális fenyegetést jelent. Ha a szén-dioxid szintje elér egy bizonyos koncentrációt, a hőmérséklet pedig egy bizonyos érték fölé emelkedik, akkor az emberi fajnak annyi. A meteorológusok egyre gyakrabban számolnak be rekordhőmérsékletekről, az idei volt a legforróbb nyár azóta, hogy tudományosan dokumentált időjárás-előrejelzés létezik, és a természeti katasztrófák is egyre drasztikusabb formában jelentkeznek, legyen szó a Dorian hurrikánról vagy az amazonasi erdőtüzekről.

A fő probléma a klímaváltozással, hogy mindannyian tudjuk, mit kéne tennünk az elkerüléséért: ne üljünk autóba, ne utazzunk repülővel, ne együnk húst, ne használjunk műanyagot, ne vásároljunk sokat, csak helyi termékeket fogyasszunk, és ne termeljünk szemetet. A gyakorlatban azonban ezeket a megszorításokat nem egyszerű betartani, mert a legjobb esetben is kényelmetlenséggel járna számunkra, legrosszabb esetben pedig egyenesen ellentétes a rövid vagy hosszú távú céljainkkal. Ott van például a brit Harry herceg, aki klímavédelmi konferencián beszélt a klímaváltozás megállításának fontosságáról, majd ezzel egy időben megjelent róla a hír, hogy tíz nap leforgása alatt négy alkalommal utazott magángépen, amikor az ibizai nyaralására tartott idén nyáron.

A bolygó nevében térítők

Az is gond a klímaszorongással, hogy még ha sikerülne is százszázalékosan megtennem mindent a klímakatasztrófa elkerüléséért, azaz nem ülök autóba, nem szállok repülőre, nem eszem húst, nem vásárolok feleslegesen, nem használok műanyagot, csak helyi termékeket fogyasztok, és nem termelek szemetet, akkor is marad rajtam kívül hétmilliárd ember, akinek a viselkedését nem tudom befolyásolni. Teljesen egyértelmű, hogy egy személyben senki nem képes az ökológiai krízist megállítani. Egy ember önmagában nem tehet túl sokat, miközben túl sokan túl sokat tesznek azért, hogy elmossák a klímakatasztrófa elkerüléséért tett egyéni törekvések hatásait.

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/5. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Nyitókép: ILKA&FRANZ/Getty Images