Anna néni Budapest egyik legszegényebb kerületében, annak is az egyik legromosabb házában volt a szomszédom. Merevre dauerolt haj, törékeny test, okos szemek, visszafogott sikk volt a védjegye. Azóta sem láttam senkit, aki nőiesebben szívta volna a cigit nála. Mesébe illő karakter volt. Bár én egyetemista voltam, ő pedig betöltötte a nyolcvanat, hamar megkedveltük egymást. Rendszeresen főzött rám, szeretgette a három cserép virágomat, ha nem voltam otthon, ellenőrizte a lakást, leolvasta a gázórát, és ő volt az, aki megtanított tisztességesen vasalni. Cserébe én intéztem neki a bevásárlást, sétáltattam az uszkárját, kiváltottam a gyógyszereit és beszereztem a szent cigit. Mély barátságunkat a gangon átbeszélgetett éjszakáknak köszönhettük, én a vizsgadrukk, ő a fájdalom miatt nem tudott aludni. Soha nem mondta, hogy beteg, vékonyka testalkatát a korra fogta, aztán egyik napról a másikra csak úgy elment – az én életemben pedig keletkezett egy furcsa űr, mert korábban soha egyetlen pillanatra nem voltam tudatában annak, mennyire sokat jelent számomra ő, a szomszédom. Emléke sok évvel később is erősen él bennem, ma, amikor a körülöttem lakóknak még csak a nevét sem tudom.

Harmadik a sorban

Bár a szomszédság témakörében túl sok felmérés nem született, a szakemberek abban egyetértenek, hogy a szomszéd egy paradoxon, hiszen általában nem válogathatja meg az ember, kiszolgáltatottá válik egy idegen számára, aki olyan közel kerül hozzá, mint senki más. Ez a valaki állandóan jelen van, emiatt pedig nemcsak idegesítő, de értékes is egyszerre, és bár lehet, hogy hangoskodik, kellemetlen szokásai vannak (cigifüst, éjszakai zuhanyozás), mégis ő az, akire rábízhatjuk a lakáskulcsot, aki kihívja a mentőt, és a gyerekre is vigyáz, ha kell. Szakemberek állítják, a szomszéd a „harmadik” a sorban, akire sürgős helyzetben az ember a családja és a barátai után támaszkodhat.

Hogy kinek hogyan alakul a viszonya a szomszédjával, az zsákbamacska, ugyanis millió tényező befolyásolhatja a kapcsolatot. Olyan körülmények lehetnek hatással erre a kötelékre, mint a környék, annak ökológiai állapota, a népsűrűség, a település építészete, az egyes otthonok közötti távolság, de számít az ott lakók életkora, neme, pénzügyi státusza, foglalkozása, családi állapota, vagy a rendelkezésre álló parkok, közösségi terek mérete is. A téma kutatói a szomszédi viszonyrendszerből mindössze egyetlen közös nevezőt tudnak kiemelni: a földrajzi közelséget. Ideális esetben ez a pici távolság szociális kontrollal („Halkabban, mit mond a szomszéd!”) jár, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy az egymás mellett éléshez szükséges normákat betartsuk, és megteremti azt a támogató szociális hálót, ami nemcsak biztonságérzetet ad, de a jóllétünkre is hatással van. Ideális esettel azonban csak nagyon ritkán találkozunk, főleg a városokban a szomszédi kapcsolatok rég elveszítették erejüket.

Ahány ház, annyi szokás

„Kutatásokból tudjuk, hogy általában azokat az embereket kedveljük, akikkel rendszeresen találkozunk, akik ismerősek a számunkra. A találkozás, a kontaktus magában rejti annak a lehetőségét, hogy a későbbiekben közösen szervezzük az időnket, ez pedig evolúciós szempontból hatalmas értéket jelent. Az együttműködés segíti a túlélést – magyarázza Schell Gergely tanácsadó szakpszichológus. – A gyakorlatban mégis azt látjuk, hogy a szomszédi kapcsolatok mereven távolságtartók vagy negatív érzésekkel terheltek. Miközben mindenki úgy érzi, hogy az én házam az én váram, szeretnénk a lehető legkevesebb kellemetlenséget magunknak, és elvárjuk az általunk normálisnak tartott viselkedést a szomszédainktól. Pedig ahány ház, annyi szokás.”

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/5. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Czvitkovits Judit

Nyitókép: Stephen Swintek/Getty Images