Tizennégy éves voltam, amikor a ballagás utáni banketten megismertem Kristófot. Találkozgatni kezdtünk, és azt éreztem, végre megkapom azt a figyelmet, amit a szüleimtől sosem. Számukra az öcsém volt a minden, mert ő viszi tovább a gazdaságot, bennem csak a problémát látták. A kapcsolatomnak sem örültek, egy másik fiút néztek ki nekem: traktorost, mint apu. Én azonban Kristófot vagányabbnak találtam, és beleszerettem. Apám többször is csatos szíjjal akarta „kiverni belőlem a szerelmet”, de nem sikerült. Mindig megbocsátottam neki, mert rengeteget dolgozott, ki volt merülve, ráadásul alkoholbeteg.

Titkos szövetség

Fél éve jártunk, amikor egy este anyu és apu a teraszon vártak, és közölték, ide többet be nem teszem a lábam, ha nem szakítok Kristóffal. Én csak álltam, néztem Kristófra, hogy mit tegyek. Ő megfogta a kezem, és húzott, hogy menjünk hozzájuk. Akkor még azt hittem, egy óra múlva visszajövünk, és minden elrendeződik. Sajnos tévedtem. Másnap mentünk vissza Kristóf anyukájával, de apám vasvillával kergetett el bennünket. Anyu csak állt és sírt. Öcsém később elhozott nekem kismotorral egy szatyor ruhát Kristófékhoz, és ettől kezdve hat évig náluk éltem.

A nyolcvankilenc éves nagymamával kerültem egy szobába. Nehezen illeszkedtem be az idegen családba: zavart, hogy náluk eszem, náluk fürdöm. Hiába szerettek, nem éreztem az otthonomnak. Öcsémmel anyu titokban küldözgetett nekem holmikat, én pedig kis levelekkel üzentem neki, hogy haza szeretnék menni. Aput többször láttam a faluban, lestem, hol találkozhatnék vele, de végül mindig rám tört a páni félelem. Egyvalaki tudott csak hatni apura, az édesanyja, ekkor azonban még ő is azt mondta: ne menjek haza, nem szeretnek ott engem. Ez a mondat egy életre belém égett. Úgyhogy maradtam. Lelkileg kikészültem, egy év után otthagytam a szakközépiskolát, elkezdtem dolgozni egy divatáruüzletben. Teljes bizonytalanságot éltem át: se iskola, se család. A falu egy része is a szüleim mellé állt, úgy látták, én hagytam el őket. Rettegtem, hogy ha Kristófot is elveszítem, mi lesz velem. Pánikbeteg lettem. A rosszullétek rendszerint a buszon jelentkeztek: úgy éreztem, mindenki rólam pusmog. Fél évig jártam pszichológushoz, gyógyszereket kaptam, önsegítő könyveket olvastam, így lassan javulni kezdtem.

Hat év után elköltöztünk egy külön kis házba abból a pénzből, amit Kristófnak gyűjtöttek össze a szülei. Go-go girlként kezdtem dolgozni az éjszakában, mellette levelezőn elvégeztem a középiskolát. Bár szép volt a kapcsolatunk, házasság nem lett belőle. Kristóf sokszor a fejemhez vágta: ha támogatnának a szüleim, már lehetne nagyobb házunk, autónk. Én viszont úgy éreztem, nagy áldozatot hoztam kettőnkért, és nem ezt érdemlem. Legalább egy jegygyűrűt vártam volna, ha már lakodalmunk nem lehet, de mindig volt kifogása. Gyerekünk sem született, a kapcsolatunk pedig kiüresedett.

…

A történet még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja Psziché 2019/5. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Sallai Kinga

Nyitókép: Jenni Holma/Getty Images