Világot járt, művelt angol ismerősöm egy beszélgetés alkalmával megjegyezte: „Ti, magyar nők egyáltalán nem vagytok toleránsak egymással. Nem törődtök azzal, ha viszonyba bonyolódtok egy nős pasival, és gyakran tapasztalom, milyen kihívóan kacérkodtok az olyan férfivel is, akinek társa van. Pedig ezzel a magatartással nemcsak a méltóságotokat kockáztatjátok, de »megcsaljátok« másik nőtársatokat is.”

Elgondolkodtatott, amit mondott, hiszen naponta hallani, olvasni olyan történeteket fórumokon, blogbejegyzésekben, amikor megcsalt feleségek, elhagyott szeretők panaszkodnak tönkrement életekről, megalázó viszonyokról. De arról csak nagyon kevés szó esik, hogy mi, nők egy kapcsolat alakulásakor mennyire vagyunk empatikusak nőtársunkkal szemben. Hány fiatal nő hallja otthon azt a jó szándékú, de annál több bajt és lelki gyötrődést okozó párkapcsolati „jó tanácsot”az édesanyjától vagy nagyanyjától: „Csak magadra gondolj!”? Ismerős, ugye? Mert őszintén, tedd a szívedre a kezed: veled hányszor esett meg, hogy belementél méltatlan helyzetekbe? Érdekelt egyáltalán, hogy fájdalmat okozol egy másik nőnek? Vajon mennyire becsülöd és ismered magad, hogy felül tudj emelkedni sérelmeiden, és tudatosan, bölcs belátással tovább merj lépni egy ilyen szituációból? Szerinted meddig lehetünk toleránsak másokkal szemben, ha a saját életünk a tét?

AMIKOR A GYEREKKORI MINTÁK DÖNTENEK

Aliz (39) mosolygós, határozott, kétgyermekes édesanya, egész lényéből melegség sugárzik. „Szerelmi házasság volt a miénk, minden úgy alakult, mint a mesében. A férjemmel sose  beszéltünk arról, hogy kislányként hogyan éltem meg a szüleim válását: apám egy idősebb nő miatt hagyott el bennünket – kezd a történetbe Aliz.

…

A cikk folytatását a Psziché friss, szeptember-októberi lapszámában lelitek!

Szöveg: Lénárt Léni

Illusztráció: Thinkstock