Miközben még mindig sajnálatos tény, hogy a magyarok jelentős hányada nem beszél idegen nyelveket, szembeötlő, hogy a nyolcvanas évek végén arról van szó egy interjúban, hogy a fordítókat mennyire nem becsülik meg. Pásztó Eszter kubai férjével élt Havannában, tanított az egyetemen. A világlátott hazatérőt Magyarországon gyanakvással fogadták, újra és újra alulról kellett felküzdenie magát a tudására támaszkodva, hiszen nem hagyhatta cserben a gyerekeit. Fenákel Judit 1988-ban a Nők Lapjában írta meg a bátor nő portréját, aki árral szemben úszott. 

Fenákel Judit: Hogy érzi magát a fölösleges műszaki fordító?, Nők Lapja 1988/12

“A létszámcsökkentésről írok riportot. Ezzel kapcsolatban szeretnék önnel beszélni. Kérem, hívjon fel a következő telefonszámon stb.–”
Több levelet írtam hasonló szöveggel a közelmúltban munkahelyükről elbocsátott asszonyoknak. Az első címzett táviratban értesített, hogy nem kíván az újságban szerepelni. Többen telefonon jelentkeztek, ha ugyan jelentkeztek. Volt, aki eleve nemet mondott, volt, aki tétovázott. Esetleg név nélkül… Fénykép nélkül… Másnap felhívott a férje vagy az édesapja, lemondta a megbeszélt találkozót. Értsem meg: a felesége beadta a kérelmét korkedvezményes nyugdíjra, megvan rá az esélyük, ne rontsuk el nyilvános panaszkodással. Vagy: értsem meg, a családból más is dolgozik ugyanazon a munkahelyen, mi lesz, ha a főnökök megorrolnak, és a lány után az apát is elbocsátják. Vagy: az asszony beteges, idegrendszerét megviselték az események, túlságosan friss a sérelem.
Megértettem. A magyarázkodásban benne volt a félelem, hogy lehet még rosszabb is. Meg a reménység, hogy talán sikerül a dolgot visszacsinálni. A többi húsznak, ötvennek, kétszáznak mennie kell, de ő, egyedül ő talán tehet valamit. Netán egy ismerős, rokon, vagy az (ismerős ismerősének közbenjárásával. Mert az intézményes támogatásban senki sem bízik, az emberek megszokták, hogy ügyeik bonyolult személyes kapcsolatok labirintusában intéződnek. S az útvesztőben nem szeretik, ha lámpa világítja meg a ki- vagy bejáratot. És a labirintus átláthatatlan…
Végül egyedül Pásztó Eszter vállalkozott rá, hogy kérdésünkre, amely a címben olvasható, válaszoljon. De mivel nem először állítja nehéz választás elé az élet, beszélgetésünk visszakanyarodott kalandos életrajzának korábbi fejezeteihez.

*

– 1967-ben érettségiztem a Radnóti Miklós Gimnáziumban. Később filosz hajlamaim ellenére vízgépészetet tanultam Moszkvában, szivattyúk, turbinák tervezésére specializálódtam, öt évig kint éltem, megismerkedtem egy kubai fiúval, egymásba szerettünk, összeházasodtunk. Péter fiam Moszkvában született. Az egyetem után a férjem Havannába utazott, én Pestre a gyerekkel. Elég hosszú időbe telt, amíg minden engedélyt megszereztünk, és mi ás Kubába mehettünk. A férjem szüleivel éltünk, de annyi független év után én rosszul viseltem anyósom uralmát. Látványos veszekedések között jöttünk el tőlük; vidéken kaptunk szolgálati lakást, egy havannai tervezőintézet vidéki kirendeltségénél dolgoztunk. 

Vidéken könnyebb az élet, egyszerűbb hozzájutni az élelemhez, és nincs tömegközlekedés, amivel Havannában órákig tart az utazás. De aztán visszakerültünk Havannába. Én az egyetemen tanítottam, egyedül voltam a tanszéken, nekem kellett megtervezni a tananyagot, előadást tartani, jegyzetet írni, megcsinálni a laboratóriumot. Csak a hallgatók segítségére számíthattam. Rengeteget dolgoztam, sokszor reggel nyolctól este nyolcig. A férjem mérnök-üzletkötő volt, rázós helyekre utazott, Mozambikba, Irakba. Akkor már megszületett a kislányunk is. Kollektív gyerekek voltak mind a ketten, ha az óvoda vízhiány miatt bezárt vagy ki sem nyitott, a gyerekek bent tébláboltak az egyetemen.
Rám bénítólag hatott az ottani légkör. Megvádoltak, hogy túlságosan magas követelményeket támasztok, nem értem a forradalmat. Közben megszaporodtak a családi konfliktusok is. Mikor hazajöttem látogatóba, nevetséges dolgokat műveltem. Például telezabáltam magam rétessel. Hurkákkal, kolbászokkal álmodtam. Kint meg csak a sárgaborsó és a hal. 1976-ban meghalt az édesanyám. Én akkor a kislányomat vártam. Hónapokkal később tudtam meg, hogy anyám már nem él.
1980-ban volt egy nagy kivándorlási hullám. Szinte kiürült az egyetem. Az orvosokat nem engedték, de a tanárok közül sokan elmentek. Az egyetemen kitört a hisztéria, ha valaki bejelentette, hogy kivándorol, mindenképpen megalázták. A diákok ordítoztak vele, megdobálták paradicsommal, ma is látom az összetiport szemüvegeket. A diákok állandóan tüntettek, nem jártak órára. Azt mondtam nekik, aki az én órámról hiányzik, azt megbuktatom. Ettől kezdve leszállították a fizetésemet. Még a barátaim, a férjem sem értettek meg. Nem volt más hátra, otthagytam az egyetemet.
Tudom, hogy méltatlanul viselkedtem, amikor hazajöttem a gyerekekkel, és nem mondtam meg, hogy örökre. Álltam a repülőtéren, a nyelvemen volt, hogy ne várj többet, de nem szólhattam, mert akkor a gyerekeket nem engedik el velem. Itthonról írtam meg a férjemnek, hogy elhatározásom végleges. Azt válaszolta, régóta sejti, és nem tudna olyan nővel együtt élni, akinek nincs meg a lelki békéje.

*

– És itthon? Megszerezte a lelki békéjét?
– Apámhoz költöztünk, aki egy elhanyagolt rákospalotai házban lakott. Csak az éltette, hogy én majd egyszer hazakerülök. Egy évvel később meghalt. Munkát a Ganz-MÁVAG-ban kaptam, gyártmánytervező beosztásban. A kollégák gyanakvással fogadtak: Moszkvában végeztem, tíz évig Kubában éltem, biztos valami kockafejű alak vagyok. Arra degradáltak, hogy műszaki leírásokat fordítsak. Hiába tettem le két felsőfokú nyelvvizsgát, nem kaptam nyelvpótlékot és továbbra sem bíztak bennem. Volt a Ganzban egy fordítóiroda, oda fölvettek, fölemelték a fizetésem, hozzájutottam a nyelvpótlékhoz is. Hányatott életem legnyugodtabb periódusa volt az 1987-es év. Maszek munkára is lehetőségem nyílt, ne felejtse el: két szocialista ország között lehetetlen elintézni, hogy a férjem jövedelméből gyerektartást kapjak. Közben sikerült egy szoba-hallos tanácsi lakásba költöznünk, itt élünk a 17 éves fiammal és a kislányommal.

–A gyerekek megszokták az új életkörülményeket?
– Zsuzsi nagyon hamar beilleszkedett, de Péter még ma is visszavágyódik Kubába. Hiányzik az apja… a tenger… Nehézségei voltak a magyar nyelvvel, különösen a helyesírással. Meg itt nívósabb az iskola, többet kell tanulni. Az apjuk viszonylag gyakran meglátogat bennünket, és – bár egyre ritkábban – levelezünk. Két évvel ezelőtt hivatalosan is elváltunk.

–A fordítóirodában biztonságban érezte magát?
– Majdnem karácsonyig.

–Pedig a Ganz-MÁVAG-ban már korábban kezdett dörögni az ég.
– Tudtunk róla, hogy megalakult a szanálási bizottság, és hogy a Ganz több önálló gyárra szakad szét. De abban a boldog tudatban éltünk, hogy amíg külkapcsolatok vannak, fordítókra is szükség lesz. Figyelmen kívül hagytuk, hogy a fordításnak nálunk nincs presztízse.

Emlékszem, annak idején a barátaim is nehezen fogták fel: hogy süllyedhettem olyan mélyre, hogy mérnökből fordító lettem. Karácsony előtt összeült az újonnan alakult hét gyár igazgatója. Megkezdődött a licitálás. Mint a lóvásárban. Kinek kell a fordítóiroda? Kiderült, hogy senkinek, pedig mi hárman nyolc nyelven dolgoztunk.

– Akkor most munkanélküli?
– A januári fizetést még megkaptuk. Igaz, a nyelvpótlékot nem bruttósították, tehát eleve csökkent a keresetünk. Az a helyzet, hogy megint pályát módosítok. 38 éves vagyok, negyedszer kezdek új életet. Üzletkötőnek megyek a Ganz Felvonógyárhoz. Ehhez meg kell tanulnom angolul és el kell végeznem egy mérnök-üzletkötői tanfolyamot.

– Ezek szerint van munkája?
– Én nem tartom ezt a fordulatot olyan kedvezőnek. Rákényszerültem, hogy az első kínálkozó alkalmat megragadjam. A gyerekek miatt nem hagyatkozhatom rendszertelen keresetre. Az alkalmi munka – mint az idegenvezetés vagy a maszek fordítás – kiszámíthatatlan. Ami az új munkahelyemet illeti, attól félek: most fölveszik az embereket, hogy meglegyen a béralap, aztán 1-2 hónap múlva kiszórnak bennünket.
Káoszt látok, amerre csak nézek. Mást mond a jogász, mást a szakszervezet. Nekem például azt mondták, a felmondási időre nem jár a családi pótlék. Képzelje el, ha én ezt a 2700 forintot nem kapom meg, akkor én meghaltam. Szerencsére a hír nem bizonyult igaznak.
Valahogy elvesztettem a perspektívát. Két évvel ezelőtt baloldali spanyol fiatalokat kalauzoltam Magyarországon. Azt mondták: ők nem akarnak gyereket, Spanyolországban olyan nagy a munkanélküliség, hogy senki se tudja, felnevelheti-e a gyerekét. Akkor én ezen megütköztem. El sem tudtam képzelni, hogy én, vagy netán később a gyerekeim munka nélkül maradjanak, itthon, Magyarországon. A munkanélküliségről sokáig azt hittük: ha netán utolér bennünket, legfeljebb csak a szakképzetlen embereket fenyegetheti, meg azokat, akik rosszul dolgoznak, vagy lusták. És mit látunk? Darab… darab. Nem számít, ki az, mihez ért, hogyan dolgozik. Ha valahol söpörni kell, kisöprik. 

Fenákel Judit

Nők Lapja 1988/12 (Forrás: Nők Lapja Archívum)

(Kiemelt kép: Fortepan)