Nagyszülők, felnőttek, unokák egy fedél alatt – évezredekig ez volt a bevett életmód. Sőt, egész nemzetségek laktak egy portán vagy közel egymáshoz. Megosztoztak a munkán, a terheken, segítették egymást valamennyi életfeladatban és életfordulón a születéstől a halálig. A 20. században a közösségnek ez az archaikus formája lassan gyakorlatilag teljesen felbomlott, Magyarországon is inkább ott találunk hasonlót, ahol az együttélés kényszermegoldás betegség vagy az anyagi helyzet miatt.
A többgenerációs együttélés hiánya ugyanakkor nyomot hagy az életmódunkon, ezt az anyák például egészen konkrétan megtapasztalják, amikor akár egész napra egyedül maradnak a babával a lakásban, mert a társuk dolgozik, a nagyszülők pedig szintén és/vagy más településen élnek. Eltűnt az a háló, amiben a nők különböző generációi segítették egymást a kisgyerekek gondozásában és a napi feladatokban – ebből, ha vannak is, a barátok kevésbé tudják kivenni a részüket, a védőnői hálózat pedig nem erre lett kitalálva.
Varga S. József 1980-as riportjában négy olyan családot mutat be, ahol több generáció él együtt – alapvetően szépen és békésen –, és felsorakoztatják ennek az együttélésnek az előnyeit. A cikk írója maga is elismeri egy ponton, hogy a kép már-már túl idilli, hiszen csak érintőlegesen kerül szóba, mi történik, ha egy család tagjai nem tanulnak meg valamennyien rugalmasan alkalmazkodni egymáshoz. Abból ugyanis sok tragédia származott már a múltban is, és a jelenben is évekre, évtizedekre megromló kapcsolatokhoz vezethet, amit csak még tovább mérgez, ha fizikailag eltávolodni sem lehet, mert kényszerű az együttélés.