Kertész Magda riportjának második részéből kiderül, hogy az öregedő társadalom réme az időseket is rosszul érintette, egyúttal megismerkedhetünk a társadalmi szerződéses gondozónő jelenségével, akik a tanácstól kapottt tiszteletdíj ellenében segítettek az egyedül élő ellátásában, mivel a Józsefvárosban mindössze 12 hivatásos gondozónő látta el a legszükségesebb teendőket, de ez a napi szintű létfenntartáshoz sokaknak nem volt elég. Gondoskodási válság alulnézetből, 1978-ból, második rész. (Az első rész itt olvasható.)
„Amíg egészség van, nincs baj.”
„Csak minél tovább megőrizzem az erőmet.”
„Félek, mi lesz, ha nem tudom magam el látni.”
Kertész Magda: Az élet harmadik szakaszában – a kiegyensúlyozott időskor feltétele, Nők Lapja, 1978/21.
A magyar modell
Ágyban fekvő, nehezen mozgó, töppedt alma arcú, 85 éves asszony Máté Lászlóné. Amikor meglát minket, félénken kérdi: — Jaj, csak nem akarnak elfekvőbe vinni?
Szabó Istvánná kísér be minket az idős asszonyhoz. Társadalmi szerződéses gondozónője. Ez sajátos magyar módszer, tudtommal ebben a formában sehol másutt nem létezik. A kerületben 12 hivatásos gondozónő hetenként kétszer, vagy többször is felkeresi az egyedül élő idős embereket. Bevásárolnak nekik, főznek, ellátják a legszükségesebb teendőket. 152 ilyen társadalmi szerződéses gondozónő tevékenykedik. A legtöbbször szomszéd, közeli lakó. Olyan, aki rég ismeri az idős embert, s már azelőtt is segített neki. A társadalmi gondozónők tiszteletdíjat kapnak a tanácstól, ennek ellenében szükség szerint ellátják gondozottjukat.
Az elv az, hogy ne fosszák meg teljesen önállóságától az idős embert, amit tud, végezze egyedül.
Szabó Istvánnaé a szomszéd lakásban él. Reggel bejön, első kérdése: — Hogy aludt, mamika? — Ő meg visszakérdez: — És te, aranyom? — Aztán kitakarít Szabóné, megmelegíti a reggeli pohár tejet. Délben leves, főzelék, hús a menü. Ha Máténé egészsége megengedi, maga tálal magának. Derűs időben Szabóné gyakran vitte azelőtt a kapu elé napozni gondozottját, de a környékbeliek rémhírrel traktálták: Hallotta, Máté néni? Ezt elfekvőibe vitték, amazt szociális otthonba… Azóta fél Máténé. Mert ő itthon akar maradni az ő kis bútorai között.
Egy másik közeli kis lakásban a társbérlő, Gyergyói Péterné gondozza a 85 esztendős Vér Júlia volt főnővért, aki a Kékgolyó utcai onkológián működött évtizedekig. Otthon is mindig fehér köpenyt hordott, és nyugdíjas korában is bejárt a kórházba segíteni, öt esztendővel ezelőtt combnyaktörést szenvedett, azóta nehezen mozog. Olvas, a szomszédság félreteszi részére a folyóiratokat. Gyergyóiné, amit csak kell, segít. Tizenkét éve élnek együtt társbérletben. Ez alatt egyszer vesztek össze. Valami fűtési ügy miatt.
…Százados úti régi házak. Kis, komfort nélküli, ál-idillikus épületek. Csendes délelőtt. Jöttünkre mindenütt fejek bukkannak fel az ajtókban, ablakokban. Csupa idős ember.
A fiatalok új lakásokba, lakótelepekre költöztek. Elég általános jelenség, hogy elsősorban az idősek maradnak az ócska, komfort nélküli otthonokban.
A telepen kőhajításnyira lakik Eötvös Jánosné Takács Péteréktől. Együtt keressük fel őket a szoba-konyhás lakásban. Fővő csirkeleves illata tölti meg a helyiségeket. Takácsné készíti. Noha súlyos beteg, ahhoz ragaszkodik, hogy kettejük ebédjét ő főzze meg. A megrokkant férj is segít, a mosogatásban is. Különben minden mást Eötvösné végez. Reggel, amikor felébrednek, Takácsné kiszól a konyhába: — Itt van már, Emma néni? Takácsné sokáig alszik, és Eötvösné ilyenkor már a konyhán főzi a reggelit. Takács Péter a postánál dolgozott, felesége a Habselyem Kötöttárugyárban. — Van rokonuk? — kérdem. — Senki másunk nincs, csak az Emma néni.
Hobbi, új szenvedélyek?
A kerület 120 ezer lakója közül 30 ezer a nyugdíjaskorú. Mintegy negyedrész. (Jellemző az arány kialakulása is. Eredetileg 130 ezren lakták a kerületet. A szanálások következtében 10 ezer ember elköltözött. Az idősek maradtak, a régi házakban.) Az arányszám valamivel magasabb, mint az országos: kétmillió ember, mintegy a lakosság egyötöde került az élet harmadik korszakába. Évente 100, 110 ezer ember válik nyugdíjassá.
Most, hogy kis őrjáratunk végére értünk, vázlatos választ adhatunk a kérdésre: hogyan élnek, tevékenykednek az idősödő és idős emberek a VIII. kerületben. Kevesen készülnek örömteli szívvel a nyugdíjas életre. Kényes, nehéz korszak az ötvenöt-hatvan körüli. Az embereket meglegyinti az érzés, hogy kiszorulnak a dolgozók társadalmából. Ahogyan az egyik Gainz-MÁVÁG-ista kifejezte magát: „deklasszálódnak”.
A Magyar Gerontológiai Intézet egyik orvosa gyakran vesz részt olyan ankéten, amelyeken az idősödő embert szeretnénk előkészíteni életének új korszakára. Az orvos szerint ezek a megbeszélések ritkán érik el céljukat. A legtöbbször csak néhány hatvan év körüli vesz részt rajtuk, a többi érdeklődő elhagyta már a hetvenet! Az idősödő ember nem szívesen gondol az előtte álló periódusra — mondja az orvos. — Nem szívesen beszél róla. Mint ahogy
a társadalom is kényes kérdésként kezeli az öregséget. Figyelje meg, csak a közelmúltban kezdtünk nyíltan, őszintén beszélni róla. Pedig az öregségre fel kell készülni, meg kell szervezni.
Nem könnyű ez a megszervezés. Hiszen mire valaki az élet harmadik korszakába jutott, már régen kialakult egyénisége, jelleme, megszilárdultak szokásai, kedvtelései. A körülményein is keveset tud változtatni. Lényegében, amilyen az ember egész élete — olyan lesz időskora is. A hatvanon túli embernek ritkáin támadnak új hobbijai, szenvedélyei. Az viszont igaz, hogy olyan kedvteléseknek. amelyeknek azelőtt is szívesen hódolt volna, de ideje nem engedte, most sokkal inkább áldozhat.
Igen, az átlépés az élet harmadik korszakába — amelyet legtöbbször a nyugdíjba vonulás jelez élesen — némi szorongással jár.
Holott az ember — minden korszakában, az élet harmadik periódusában is — érték. Magával hozza élményeit, és olyan tapasztaltait, melyekről a társadalom nem mondhat le! A társadalom élete folyamatos. Egyik nemzedék átadja a másiknak a stafétabotot, és évtizedeken át gyűjtött értékítéleteit. És ha a társadalom, a közvetlen környezet jobban megbecsüli az idősödő embert, ennek hasznát látja a társadalom, az ifjú nemzedék. És a harmonikus időskor egyik feltétele minden bizonnyal a társadalmi méltánylás.
Összetépem a beutalót
A harmadik életszakasz kiegyensúlyozottságának fontos tényezője a környezet, az emberi kapcsolatok. A kerületben a hatvanon túli lakosság kétharmada családban él. A feszültségek, súrlódások ellenére még mindig a családi környezet, a több nemzedék közös fedél alatt a megközelítően legtermészetesebb, legjobb megoldás. Sok idős ember szívesebben élne kis lakásban övéi mellett — de
a jelenlegi lakáshelyzetben utópia volna azt kívánni, hogy a családban élő idősebbek részére otthonukhoz közel külön lakásról gondoskodjék az állam.
Azt hiszem, azt kívánni viszont már reális és jogos, hogy az új lakótelepek tervezésénél jobban vegyék tekintetbe a több nemzedékes családok szempontjait.
A viszonylagos egyensúly nemegyszer felborul, ha a család idős tagja huzamosabb időre megbetegszik, ha ereje hanyatlik. Erre az esetre egyszerűen nincs felkészülve a közvetlen környezet. Mindenki dolgozik, ki ápolja?
Kucsora Irén, a VIII. kerületi tanács szociális osztályának vezetője: — Elég általános, hogy a család a huzamosabb ideje betegeskedő idős embert szociális otthonba, utókezelőbe szeretné juttatni. Évekig járt hozzánk egy férfi. Sürgetett, szerezzünk beutalót idős édesanyja részére, ők már képtelenek ellátni. Végül teljesült kívánsága. Kezében a szociális otthoni beutalóval így szólt: ebben a pillanatban boldogan összetépem, ha szereznek valakit, aki gondozza az anyámat. Tisztességesen megfizetem. És — nem tudtunk segíteni.
Az a tény, hogy a család a legtöbbször tehetetlenül áll szemben az idősek hosszasabb betegségével, fölveti a gondolatot: speciális idősgondozásra lenne szükség.
Jó lenne, ha a kórházakban geriátriai osztályokat létesítenének. Egyelőre viszonylag keveset tettünk az idősek rehabilitására, gyorsabb talpraátiltására. Szorosan összefügg ezzel bizonyos szolgáltatások létesítésének fontossága. A legtöbb család szívesen fizetne méltányos összeget, ha valaki segítene az idősek gondozásában. Azt hiszem, számos egészséges, viszonylag fiatal nyugdíjas készséggel kapcsolódna be ilyen hálózatba.
De a társadalmi alapon álló gondozást is szélesíteni kellene. Ma már szinte mindenki dolgozott valahol tevékeny éveiben. A vállalatoknak, elsősorban a szakszervezeteknek több figyelmet kellene fordítani arra, mi történik valakivel hanyatló korszakában, valakivel, aki esetleg húsz-harminc évet náluk dolgozott. A szocialista brigádok szép feladata lenne az üzemükből, vállalatuktól nyugdíjba vonult magányos idősek támogatása.
Ha a társadalom megadná ezt a segítséget, támogatást, nem lenne szükség rá, hogy annyian várjanak szociális otthonba való bejutásra. Ma nagyon sok hanyatló korú ember részére ez az egyetlen kiút és menedék. Pedig a szociális otthon kevés idős ember részére jelent tökéletes megoldást. A legtöbben végsőkig ragaszkodnak a maguk kis holmijához, környezetéhez. Úgy kellene megteremteni a kiegyensúlyozott időskor feltételeit, hogy az élet harmadik korszakában minél kevesebb magányos, beteges embernek kelljen feltétlenül igénybe vennie a szociális otthont.
De az élet természetes rendje is az, hogy nemzedékek közös társadalomban éljenek. Hogy kölcsönösen hassanak is egymásra. Egészségtelen tendencia az öregeket elkülöníteni, szociális otthonokba, utógondozókba száműzni.
Az emberi kapcsolatok sokszínűségét szegényítjük ezzel.
A magukra maradt idősebb párok többsége szívesen élne továbbra is függetlenül, de úgy, hogy közben ellátásban, szolgáltatásban legyen részük, és ha szükségét érzik, társaságuk is legyen. Számukra jó megoldás a nyugdíjasok háza. De egyelőre még nincs elég, a fővárosban eddig öt nyugdíjasok háza épült, az idén hármat adnak át. Kettőt Kőbányán, egyet Békásmegyeren. Üdvös lenne tovább fejleszteni, gyarapítani ezt az intézményt.
De az alapelv mégis az; lehetőleg az idős ember régi környezetében kell megteremteni számára a kiegyensúlyozott és kulturált élet feltételeit.
Kertész Magda
Nők Lapja 1978/21 (Forrás: Nők Lapja Archívum)
(Kiemelt kép: Fortepan/Bauer Sándor 1960.)
