Otthon a családdal vagy szociális otthonban? Hol lesz nagyobb biztonságban az idős rokon, szülő – és hol veszi körbe több törődés vagy szükséges szakmai ápolás? Biztos, hogy minden esetre igazak a sztereotípiák, hogy a család csak szerető gondoskodó lehet, az idősek otthonába „dugott” élet pedig csak szenvedés?
Mónus Miklós 1988-ban két részes riportban járta körül, milyen volt az idősgondozás helyzete a Kádár-korszak végén. Az első részben elkeseredett családtaggal, idősekkel és egy akkor kiemelkedő szociális otthon vezetőjével beszélgetett. A második részben ellátogatott egy olyan állami otthonba, ami a korban átlagosnak számított. Majd felkeresett egyházi kezdeményezésű otthonokat is. Ugyan nem mondja ki, de egyértelmű, melyik tett rá jobb benyomást.
Mónus Miklós: Pótolni az otthon melegét II. rész – A diakónia szellemében, Nők Lapja, 1988/39.
Naponta megyek el a Batthyány tér felé sietve, a Fő utcai Szociális Otthon előtt. Elszomorítók a rácsos, zárt ablakok. Egyszer láttam csak nyitva az egyiket, öregasszonyok lestek bentről kifelé, sóvár szemekkel nézték az eltrappoló lábakat, az orruk alá pufogó autókat. A hatalmas ház kívülről igen rossz állapotban van, omlik róla a vakolat, s az ajtaja mellett mindig kint a tábla: „Ápolónőt, takarítót felveszünk”. Dr. József Péter, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium osztályvezetője szerint a szociális otthonok között a Fő utcai a leginkább tipikus, színvonalát tekintve átlagos.
Milyen belülről? A padlózat műanyaggal borított, a falakon festmények lenyomatai; kínos tisztaság mindenütt. Csak a vastag, nehéz ételszag zavar.
Váncza Erzsébet igazgató úgy fogad, mint régen látott kedves ismerőst, pedig az „utcáról”, bejelentkezés nélkül jöttem. Ismeri a tájékoztatás szabályait, a sajtótörvényt, de be kell tartania a rá nézve kötelező belső utasítást, miszerint a sajtó emberével hivatalos minőségben csak a Fővárosi Tanács engedélyével beszélgethet. A több mint száz alkalmazottért és több száz gondozottért felelős igazgató végül is megkapja a felhatalmazást.
