A válásra hajlamosak vagyunk posztmodern társadalmunk és a női emancipáció következményeként tekinteni, ebből az 1974-es Bozóky Éva cikkből azonban kiderül: nem volt ez kisebb probléma már 45 évvel ezelőtt sem. De mit tanácsolt akkor a szerző: hogyan lehetne ezt jól csinálni?

Bozóky Éva: Nemcsak jog, kötelesség, Nők Lapja, 1974/47. 

Megszületik egy gyermek: a szülők boldogan fedezik föl egymás vonásait rajta. Egymást szeretik benne is, és ez megsokszorozza iránta való érzelmeiket.
Aztán múlik az idő, és olykor szétoldja a kötelékeket. Hétköznapok apró bosszúságaival, csalódás, hűt­lenség hirtelen drámájával, vagy ta­lán csak azzal, hogy mindkét fél más­képp változott az idők során. De mi köze ehhez a gyermeknek?

Ha az emberek nagyvonalúbbak, türelmesebbek lennének, esetleg vissza is találhatnának egymáshoz később. De ezt rendszerint nem vár­ják meg. Vándorolnak inkább és vi­szik magukkal a gyermeket, aki két felnőtt érzelmi viharának kárval­lottja. Még akkor is az volna, ha az a két felnőtt tapintatos, nemeslelkű, csupa-szelídség ember.

Csakhogy ez a ritkább: a közöm­bös, nagyvonalú, udvarias válás. Sistergő szenvedélyek sűrűbben dúlnak valamelyik vagy mindkét fél lelkében. De mi köze ehhez a gyer­meknek?

Akit két szülő hívott életre. Aki­nek két szülőre volna szüksége. Ar­ra, hogy ha már kettészakították az ő kis világát, legalább őrizzék meg mindkét részét valamennyire is épen. Ne egymást gyűlöljék az ő sze­mélyében, ne a bosszú eszközének nézzék, bármi történt, őt ki kell menteni a széttört otthon romjai alól.