Elvileg az eltartási szerződés egy win-win – azaz mindenki számára előnyös – helyzetet szabályoz: az, aki magányossá, ellátatlanná vált idős korára gondoskodást, a szükségleteinek megfelelő ellátást kaphat a „tartásra kötelezettől”, cserébe viszont ellenszolgáltatást ad, leggyakrabban a tulajdonában lévő ingatlant. Ez pedig kedvező azoknak a családoknak, pároknak, akiknek amúgy esélyük sem lenne saját tulajdonú ingatlanra szert tenni. Amikor konfliktus alakul ki, meg lehet támadni a szerződést, a bíróság pedig megvizsgálja, hogy a tartásra kötelezett valóban mulasztott-e. Ezek a perek nem szoktak egyszerűek lenni.
Ez az 1967-ből származó riport érzékletesen írja le, hogy milyen csapdákat rejt ez a szerződésforma. Ma már az újságírói szerepfelfogás megváltozott, és talán idegennek is hat, de Kertész Magda, a cikkírója teljesen beleállt az általa feltárt ügybe. Nem csupán bemutatta a pórul járt idős asszony kálváriáját, hanem az igazságügyi tárca felé a tartási szerződések módosítására javaslattal is élt. „A Nők Lapja egy alkalommal már az illetékesek figyelmébe ajánlotta, most újra megismételjük; helyes lenne kiküszöbölni a szerződések szerencsejáték jellegét!” – hívta fel a politikusok figyelmét az újságíró.
Kertész Magda: Kőcellában – Szüntessék meg az eltartási szerződések szerencsejáték jellegét, Nők Lapja, 1967/2.
Él Maglódon
egy idős asszony. Úgy hívják, hogy özv. Merha Lajosné. Férjével költözött a községbe, 1930-ban. Merha Lajos 1919-ben a Tanácsköztársaság oldalán harcolt. Tanult mestersége, különben a kőművesség volt. Ezt is folytatta hosszú évekig, ő maga építette fel a kis családi házat a Vörösmarty u. 4. sz. alatt. Két esztendeig ásott, alapozott, falazott, de szolídra, tartósra, szépre is sikerült. Két szobából áll a ház. Az egyik 4,5X5 méter, cserépkályhával, a másik 3,5X3, s tágas veranda, kis konyha, fürdőszoba, pince, éléskamra egészíti ki. Az épületet 250 négyszögöles gyümölcsöskert veszi körül. Merha Lajos 1956-ban meghalt. Azóta az özvegy egyedül élt a szép házban 1964 szeptemberéig — ekkor valami történt.
1966 novemberében beszéltünk vele. Egy (nem tudtuk pontosan felmérni a területet, annyira zsúfolva van bútorral) becslésünk szerint mintegy három lépés hosszú, két, két és fél lépés széles, kőpadlójú, fűthetetlen cellában lakik. A hajdani konyhában. Az út két esztendő alatt vezetett ide: – 1964 nyarán agyvérzést kaptam. Gyámolításra, ápolásra szorultam. Egyedül is éreztem magam. Családi körre, szeretetre vágytam. Már régebben ismertem Kovács Ágostonékat. Kedves, fiatal párnak tartottam őket. A lány szülei a szomszéd utcában laknak, a fiú pedig, mielőtt feleségül vette Baranyi Annust, néhány hónapig az egyik szobámat bérelte, Baranyiéknál laktak. Kérdeztem, nem akarnának-e hozzám költözni. Én úgy tekintem majd őket, mintha csak gyerekeim lennének. Beleegyeztek az ajánlatomba, és megfogadták, hogy anyjukként szeretnek, tisztelnek és gondoznak. Eltartási szerződést kötöttünk. Rájuk írattam a házamat és még végakaratot is tettem. Ebben is őket neveztem meg minden vagyonom örökösének. Ők az egyik szobában laktak, én a másikban. Négy hónapig tartott az együttélés. Igaz, hogy együtt ettünk az asztalnál, de nem az én öreg, beteg gyomromnak készültek azok a nehéz, laktató ételek… Sokat betegeskedtem. Igaz, felajánlották, hogy fedezik az orvosi költséget, de nem pénz kellett nekem, hanem gyámolítás. Szeretet. Egyszer sem kísértek el az orvoshoz, mindig egyedül kellett mennem… A helyzet csak rosszabbodott, amikor Kovácséknak gyerekük született: 1965. január 13-án ideiglenesen elköltöztem a házból, mert már nem bírtam tovább. Pestre mentem, rokonokhoz. Kérést adtam be a bírósághoz, bontsák fel a tartási szerződést. Nem bontották fel. Csak átváltoztatták életjáradékká. Itt kell laknom velük, ilyen körülmények között… Az agyvérzés után úgyis olyan állapotban vagyok, hogy a legkisebb izgalom végzetessé válhat.
