Török Katalin: Gondolkodjunk az óvodákról!, Nők Lapja, 1985/22.

Játék vagy tanulás?

A három-hat éves kor két­ségkívül a gyerek egyik legfo­gékonyabb korszaka. Ilyenkor hihetetlen ütemben gyarap­szik (megfelelő fejlesztés mel­lett) a szókincsük, ragadnak rájuk a versek, sőt, egy idegen nyelv szavai is. Kell-e, egyál­talán jó-e ebben az időszak­ban tanulni ?
Dr. Vekerdy Tamás, az Or­szágos Pedagógiai Intézet tu­dományos főmunkatársa írja a Valóság/ 1984/11. számában megjelent Óvodák című tanul­mányában : „Le kell-e vinnünk az iskolai oktatást már az óvodai évekbe is ahhoz, hogy az elkövetkezendő években vagy évtizedekben a gyerekek oktatásában, képzésében meg­felelő eredményt érjünk el?”
Kulifai Istvánná, a csepeli Vasmunkás tér 1. óvoda veze­tő óvónője: „Elképzelhető, hogy vannak óvodák, ahol megpróbálják tanítani a gye­rekeket. A mi óvodánkban a játékot tartjuk a legfontosabbnak, azt, hogy a gyerekek játszva, játék közben szerez­zenek ismereteket a világról.”
Reményi Dezsőné, a Tanító­képző Főiskola gyakorló óvo­dájának vezető óvónője: „Az óvodában nem tanítani kell a gyerekeket, hanem nagyon já­tékos formában nyitottá ten­ni, hogy ismereteket tudjon befogadni. A kisgyerekeket rengeteg tevékenységi formán, játékon keresztül — rajzolás, gyurmázás és még sokáig so­rolhatnám — észlelni kell megtanítani, olyan szituációt teremteni, hogy bizonyos dolgokra saját maga jöjjön rá. Nálunk semmi sem kötelező, nem feladatszerű, ebben az életkorban a játék az elsődle­ges.” 
Dr. Vekerdy Tamás: »Hadd kezdjem azzal, hogy vélemé­nyem szerint mai közoktatási rendszerünkben talán az óvó­nők a legjobb pedagógusok, valódi nevelők, fejlesztők. Sajnos, a megbecsülésük ki­sebb, mint az általános isko­lában dolgozó pedagógusoké; óraszámuk magasabb, a fize­tésük alacsonyabb. És sajnos, az utóbbi években, a gyereklétszám növekedése miatt sok köztük a képesítés nélküli. Bár megint azt mondhatni, a képesítés nélküliek jelentős része jó érzékkel rendelkezik, ,,magától tudja” hogyan kell a gyerekekkel foglalkozni. A sok jó óvónő közül azonban néhánynak engednek a – nemegyszer felülről jövő – nyomásnak. Látványos foglalkozásokat produkálnak, például betanítják a gyerekeket versekre, és ,,gyönyörű” ünnepélyt rendeznek. A valódi nevelőnek eszébe sem jut ilyesmi, mert tudja, hogy ebben az életkorban a gyerekekre minden különösebb erőfeszítés nélkül ragadnak a versek, mondókák. Csak persze a gyerek nem pont akkor mondja el a versikét, amikor a szakfelügyelő látogatást tesz, hanem amikor akarja és kedve van. Inkább azt mondanám, hogy az iskolában, legalább az első két évben, kellene a jó óvodás módszereket és eszközöket megvalósítani, nem fordítva: nem az iskolás módszereket kell ,,levinni” az óvodába. Az iskolai fegyelmezési problémák egy jó rsze is abból származik, hogy a gyerekektől nem az életkoruknak megfelelő tevékenységet várnak el.«

Milyen legyen – lesz – az ezredforduló embere?

Búry Lászlónéval, a Művelődési Minisztérium óvodai csoportjának vezetőjével is az iskolás követelményekről beszélgetünk.
Búry Lászlóné: ,,El kell ismernem, hogy ez a kritika jogos. Előfordulnak túlkapások egyes körzetekben, próbálnak olyan ismeretanyagot besulykolni, amelynek később megvan a helye, de nem az óvodában. A ma érvényben lévő és kötelező óvodai nevelési programot 1971-ben vezettük be. Ez a program jó, gyerek- és nevelésközpontú, mentes az iskolásditól, még csak nem is sugall ilyesmit. Inkább azon kellene gondolkodni, hogy az ezredforduló szakemberei most óvodások. Hogy pontosan milyen emberekre lesz szükség, azt most nem tudhatjuk. De annyi egészen biztos, hogy a jelenleginél egészségesebb, jobb állóképességű, törőképességű és kreatívabb emberekre lesz szükségünk. Erre pedig nem iskolásdit játszó, hanem nevelő, személyiségfejlesztő óvodával lehet felkészülni. És ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy az óvodának pillanatnyilag két fontos gondja van. Az egyik az enyhült, de még mindig létező zsúfoltság. A másik a nagyon csapongó és felerősödő társadalmi igények. Sajnos gyakran az a benyomásom, hogy ami társadalmunkban évtizedek óta gond – például az idegen nyelv oktatása, vagy az egészséges életmód, a sportolás megoldása – azt szinte lefelé görgetik, és a társadalom az óvodától várja a megoldást. Sokszor visszaélünk a 3–6 éves korú gyerek rendkívüli fogékonyságával. Véleményem szerint a kisgyerek először magyarul tanuljon meg jól – épp elég gond van ezzel is –, ráér az idegen nyelvet az iskolában megtanulni. Külföldi kísérletek bizonyítják, hogy az idegen nyelv oktatását legkorábban nyolcéves korban érdemes elkezdeni. Sajnos ebben a dolgoban, a túlhajtott igényekben gyakran a jószándékú, de tájékozatlan szülők is hibásak. Szeptemberben egyik telefont kapom a másik után szülőktől, hogy hol van idegen nyelvi óvoda. Mindegy, mondják többen, csak valami speciálisat tanuljon a gyerek!”

Aludjon, mozogjon, egyen és vidám legyen

Kénytelen vagyok közbevágni. Saját tapasztalatom is, hogy ambíciózus szülők minden életkorban mennyire képesek hajtani gyerekeiket. Külön angol, külön balett, külön torna, úszás, vívás és még folytathatnám. Magam is tanítottam olyan nyolcéves gyereket németre, aki három évig németet tanult az óvodában, majd két évre abbahagyta. A ,,Guten Tag”-on kívül az égvilágon semmire nem emlékezett. Felesleges tehát mindenáron a valami speciálist hajtani.
Búry Lászlóné: ,,Ami az ismereteket illeti, a világon minden megtanulható, pótolható óvodáskor után. Nem pótolható azonban a játék, és visszaüt, később is bajt okoz a rossz – a nem rendszeres – életmód, a kevés alvás, a rossz táplálkozás. Az óvodás aludjon, mozogjon, egyen eleget, játsszon sokat, meséljünk neki, hogy vidám legyen!”
És ez sem kis feladat.
Kulifai Istvánné: ,,Az a kisgyerek, aki már fél hatkor az óvodában van – vannak ilyen korán nyitó óvodák a kerületben –, mert a szülő hatra megy műszakba, bizony fáradt. Mi reggel kitesszük a kiságyakat azoknak a kiscsoportosoknak, akik álmosak, lefekhetnek, míg a többi gyerek gyülekezik. Szerencsére a legtöbb gyerek fél nyolc körül érkezik.”
Gyakran a legegyszerűbb  feladatokhoz kell a legtöbb kitartás és szívósság. Mert valójában nem kell semmi különöset biztosítani a gyereknek, csak szeretetet, figyelmet. Ez bizony nem könnyű fáradtan, az egész napi munka után. De a szülőkkel közös játékra, mesére akkor is szükség van.
Nem az a baj, ha a gyerek mindennap megnézi a tévé meséjét. De legyen minden nap olyan mese is, amit anyu vagy apu mesél.
Dr. Vekerdy Tamás: »Külföldi megfigyelésekből tudjuk, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek rendszeresen mesélnek, lényegesen alacsonyabb az agressziós szintje. Egyrészt a mese hozzásegíti a gyereket az agresszió feldolgozásához a fantázia síkján, másrészt a mese világmagyarázatot is ad, és ezzel oldja az agressziót nemegyszer mozgósító szorongást. A mesékben például gyakran szó esik a halálról – erről a témáról soha nem beszélünk a kisgyerekekkel, pedig foglalkoztatja őket. A mese fel is oldja a halál borzalmát, hiszen többnyire ,,feltámadnak” a szereplők. Végül, a jó mese tanulság nélkül ad etikus világképet.«