Vekerdy Tamás: … és mit tudjon a gyerek?, Nők Lapja, 1991/22.

… és mit tudjon a gyerek?

Mit tudjon a gyerek?
Az örökbefo­gadott?
MINDENT!
Mikortól?
Hát, úgyszólván: örökbe fogadása első pillanatától fogva!
Hogy akkor még nagyon kicsi?
Hogy még beszélni se tud?
Ez nem számít!

Egyedül az a fontos, hogy milyen szándék él kezdettől fogva a szülők­ben. Az örökbe fogadó szülőkben.
Ez fogja ugyanis megszabni min­den gesztusukat, egész magatartásu­kat a gyerek, a külvilág – és önma­guk – felé az örökbefogadás első per­cétől fogva.
Mindazok a kollégáim –pszicholó­gusok, gyermekorvosok, óvónők, tanítók, tanárok, jogászok, a gyerek ügyeivel foglalkozó igazgatási szak­emberek–, akik jó néhány évet, eset­leg két-három évtizedet gyerekközelben töltöttek – velem együtt beszá­molhatnak arról, hogy milyen megrá­zó vagy éppen tragikus eseteket kel­ lett átélniük azokkal a családokkal együtt, akik –„a gyerek érdekében” (!)– úgy döntöttek, hogy „soha” nem mondják meg a gyereknek –nem tud­hatja meg a gyerek–, hogy ő örökbefogadott. (Esetleg egy vagy több köl­tözés terheit is vállalták ennek érde­kében!)
Mit szól, ha megtudja, hogy nem az én gyerekem!” – „Úgyis mindig azt hiszi, hogy mi nem is szeretjük, biztos azt hinné, hogy azért nem!” – „Mindig a testvéreire féltékeny! Ha valamit is megtudna, nem lehetne ki­verni a fejéből, hogy ő idegen közöt­tünk!”
Ezek a családok azt határozták el, hogy hazugságban fognak élni. (Jól­lehet: kegyes hazugságban. „Az ő érdekében.”)
És hazugságban – sajnos vagy hála Istennek minden ellenkező híresz­telés ellenére, nem lehet élni. Legalábbis tartósan nem.
(Tudják ezt mindazok a férfiak és nők is, akik hosszabb-rövidebb ideig úgy gondolják, hogy fenntartják nem is olyan rossz házasságukat, de azért külön utakon is járnak, de úgy, hogy arról „semmit se tudjon meg” a má­sik. A „kő-tagadás” álláspontjára he­lyezkednek, mint ezt egyszer egy ba­rátomtól hallottam. Sziklaszilárdan tagadni, akármilyen bizonyíték buk­kan is fel. Ezek a házasságok mind tönkremennek, hosszabb-rövidebb –inkább rövidebb– idő után.)
Rettenetes, először csak a gyereket, azután családját és környezetét is pusztító módon tud kitörni az élethazugság légkörében felhalmozott fe­szültség a gyerekből, vagy a kamaszkorban, vagy egy-két évvel később, az ifjúkor kezdetén.
Elcsavargás, hazudozás, kisebb-nagyobb –az érzelmi kielégítétlen­séggel is összefüggő– lopások… Eset­leg zuhanásszerű hanyatlás az iskolai teljesítményben – majd egyre gyor­sabb sodródás a neurotikus vagy pszichoszomatikus (vagy még súlyo­sabb) megbetegedések vagy a devi­áns, antiszociális, kriminális magatartásformák felé…
A gyerek –ki tudja honnan?, de– mindig „tud” vagy legalábbis „sejt” valamit.
Persze, előfordulhat, hogy a villa­moson felbukkan egy régebbi szom­széd, és valamiféle megjegyzést tesz, lehet, hogy valamelyik nagyszülő, unokatestvér vagy nagynéni „néz úgy” a gyerekre, esetleg a testvérek tudnak meg valamit…
De ami a legkülönösebb: ha semmi ilyesmi nem történik – a gyerekkel akkor is „baj van”, baj lesz, baj lehet kamaszkora körül. Tünetei megha­ladják a normális kamaszkori tüne­teket – és persze, ez a fokozódás mindig összefügg egy kölcsönös, a szülőkre is kiterjedő elbizonytalano­dással.
Az örökbefogadásnak egyik legna­gyobb nehézsége éppen az, hogy azo­kat a nagyon is szélsőséges konfliktusokat, szülők és gyerekek, testvérek és testvérek között, melyek minden családban előfordulnak, az örökbe fogadó szülők sokkal feszültebben, sokkal bizonytalanabbul élik át. „Most üt ki belőle az idegen vér?” – Pedig, ha a saját gyereke lenne, épp ilyen bajok lehetnének vele.
Ezzel szemben az a gyerek, aki „kezdettől fogva” tudja, hogy a szülei sok gyerek közül éppen őt választot­ták és akarták magukénak – és ez már az induláshoz éppen elegendő ér­zelmi biztonságot ad! és akivel már egész kicsi korában elsétáltak ahhoz az intézethez, ahonnan őt örökbe fo­gadták, és –kérésére– mindig újra el­mesélték neki, hogy mindez hogyan is volt, miképpen zajlott – ez a gyerek (az én tapasztalataim szerint) soha nem kerül a fent leírt, vagy inkább csak jelzett, szélsőségesen kritikus és tragikus helyzetekbe kamasz- és ifjú­ korában.
Természetesen mind az örökbefoga­dottak, mind a saját gyerekek között vannak, lehetnek olyanok, akik más okokból –s ez lehet testi, idegrend­szeri vagy pszichikus eredetű– foko­zott gondot okoznak szüleiknek; és mindig vannak olyan szülők is, akik mind saját, mind örökbe fogadott gyerekeik nevelésére úgyszólván al­kalmatlanok lehetnek (köztük olya­nok is, akik „tájékozottan és alapelvszerűen” követik el a legsúlyosabb nevelési hibákat, akár az engedé­kenység, akár a szigor végletein).
De amit búcsúzóul még mondani szeretnék: minden a klinikai praxis­ban dolgozó gyerekpszichológus számtalanszor kell, hogy átélje, hogy a gyerekek szüleik tudattartalmaiból nagyon sok mindent tudnak –persze csak féltudatos vagy éppen tudatta­lan módon, bármilyen ellentmondá­sosan hangzik is ez– nagyon sok olyat, amit a szülők mint legmélyebb titkot őriznek, természetesen a titok­hoz mindig hozzátartozó nagy lelki feszültségben.
Hogy honnan tudják?
Erről vagy nagyon sokat kellene beszélni – vagy nagyon keveset lehet róla elmondani.
Mindenesetre a titok –minden ti­tok– rendkívüli teher mindannak számára, aki hordozza, mind pedig az egész család, egész környezete számá­ra is (akik pedig nem is „tudnak” róla).

És még valamit: „Majd megmond­juk! Majd később! Most még túl kicsi! Most? Most nem lehet… Most ment is­kolába… Épp elég megterhelés ez ne­ki… Nem… most nem mondhatjuk meg, mert úgyis mindig arról beszél, hogy mi a testvérét jobban szeret­jük… Már kamaszodik! Nem akarjuk most megzavarni!” – és így tovább, a végtelenségig. Ezekben a családok­ban soha nem mondják meg – ezek­ben a családokban a titoknak úgy kell kipattannia –s általában ki is pattan–, és általában a lehető leg­rosszabb helyzetben és időpontban.

Vekerdy Tamás

Nők Lapja 1991/22 (Forrás: Nők Lapja Archívum)