Vekerdy Tamás: Dackorszakok, Nők Lapja, 1992/3.

– Nem, nem, nem…! – kiáltja a toporzékoló gyerek (esetleg a földre is veti magát), és szinte mindegy, hogy miről van szó, ez a jelenet –így vagy úgy– egy idő óta mindig újra megismétlődik.
Esetleg más szavakkal, esetleg gúnyos felhanggal, ha nagyobbacs­ka gyerekről van szó.
– Na persze!
– Nem megyek el! 
– Nem hagyom abba! 
– De megverem! 
– Te hagyjál békén! – és így tovább, a gyerek szemtelen, a gyerek elviselhetetlen.
Hány éves ez a gyerek?
Az egyik –aki csak egyszerű nem­mel válaszol, vagy azt ordítja, hogy én akarom! (például: befűzni a cipő­jét, de nem tudja)– bizonyára olyan három év körüli lehet. A másik, aki már rafináltabban szemtelen, talán nem régen múlt kilenc. A harma­dik, aki, ha még szóba áll velünk, folyton vitatkozik, talán nemsokára tizennégy lesz (vagy már el is múlt annyi).
E három válságosabb korszaknak –kinél az egyik jelentkezik erőtel­jesebben, kinél a másik, és persze olyan is van, hogy szinte feltűnés nélkül múlnak el (de akkor később jelentkező más természetű gondokra számíthatunk)– sok közös jel­lemzője van, de mégis, a különbsé­gek is nagyok köztük. 

Közös jellemzőjük az én-tudat –az öntudat– valamiféle erősödése. Hároméves kor körül pedig éppen: első felbukkanása.
– Az én első szava a nem! – mond­ja C. G. Jung, századunk egyik nagy lélekbúvára.
És hasonlóról mesél nekünk –illetve athéni bíráinak– Szókratész is, amikor arról beszél, hogy az em­berben (őbenne) egy kis daimonión, egy kis istenség lakik, aki mindig megmondja, hogy mit ne tegyünk (de azt nem szokta megmondani, hogy mit kell cselekednünk).
Mindnyájan tudjuk: a gyerek elő­ször harmadik személyben beszél magáról. Úgy beszél magáról, ahogy mi szólítjuk meg őt. 
– Péterke labdázni akar.
– Panni szomjas… 
– Évának add a babát, Évának add! – és magára gondol, ő az Éva.
És akkor, valamikor a második és a harmadik életév között egyszer csak azt mondja:
– Én!
A folyamat rejtélyes.
Ezt, hogy én mindenki csak ön­magára mondhatja, a szónak különben nincs értelme. Honnan tudja meg az egyébként a világot utánzás­sal tanuló gyerek, hogy nem apját vagy anyját kell „én”-nek szólíta­nia, akik magukról ezt mondják, s az utánzás felületes logikája szerint neki egyszerűen anyjára vagy apjá­ra kellene ezt a szót mondania – honnan tudja meg, hogy mi a he­lyes használata?
Mert a gyerek nem felszínesen utánoz, hanem –talán ezt mond­hatnánk– a belső állapotokat, a bel­ső szándékokat is felfogja (ki tudja hogyan?) és utánozza.

A játszótéren sokszor megfigyelhet­jük, hogy a gyerekek a második, harmadik életévben hogyan me­részkednek mind messzebb anyjuk szoknyája mellől. A kisgyerek el­megy–visszafut. Azután újra el –talán most már kicsit messzebb és hosszabb időre– és megint vissza.
Azt is mindennap átélhetjük, hogy ebben az időszakban hogyan lesz napról napra „akaratosabb”, „önfejűbb”, „makacsabb”, „daco­sabb ”.
Elkövetkezik az az időszak, az a korszak a gyerek életében, amikor a ravaszabb apa, ha azt szeretné, hogy kisfia vigye oda neki a papu­csát, azt mondja egy cinkos szemvillanással:
– Nehogy ide hozd a papucso­mat! Nehogy ide merd hozni!
És a gyerek boldogan kaccant egyet –mert a tréfát is átlátja a do­logban–, és máris rohan a papu­csért.
Egyszerűen: jólesik neki az ellen­kezőjét tenni, csinálni annak, mint amit mondanak neki.
De sajnos, az időnk kevés, sokat kell rohannunk –nemegyszer gye­ rekeinkkel együtt–, viccelni való kedvünk is ritkán van, és így csak ennek az ellenkezőjét élhetjük át gyakran: mi akarunk a gyerektől valamit, de ő nem akarja vagy mi nem akarjuk és ő –sokszor sírva, üvöltve, toporzékolva– de minden­képpen szeretné.
Mindennek a hátterében az én –az önálló, az elkülönült individuali­tás– születésének, lassú világra születésének feszültségeit, kínjait, zavarait és szorongásait kell keres­ nünk.

Ilyenkor –a hároméves kori rom­bolások idején– nagyon ajánlható a szülőknek, nevelőknek az a fajta nyugodt, higgadt magatartás, amit esetleg még némi „közöny” is to­vább hűt és tárgyilagosabbá tesz.
Kis dolgokon ilyenkor semmi­képpen sem érdemes vitatkozni. A néhány –kevés– nagyobb dologban (mint például a lefekvés ideje) sem­miképpen sem szabad engedni (ki­csit alkudozni persze, itt is lehet).
Tudnunk kell: határozottságunk –ha ez csak a fontos dolgokban nyil­vánul meg egyértelműen– meg­nyugtatja, határozatlanságunk szorongóvá teszi a gyereket (és ilyen­kor mindig újra kell próbálgatnia, hogy meddig is mehet el, hol van­nak végre a biztos, a végső határok – és ez a folyamat az elviselhetetlenségig fokozódhat).
A nagyobbak dackorszakairól legközelebb fogunk beszélgetni.

Nők Lapja 1992/3. (Forrás: Nők Lapja Archívum)