Vekerdy Tamás: A kilencedik év, Nők Lapja, 1992/5.

Sokáig úgy tartották, hogy a kisgyerekkor és a kamaszkor indulati szélsőségekre hajlamos időszakai közé viszonylag nyugodtabb időszakként ékelődik be az úgynevezett kisiskoláskor vagy „kölyökkor” vagy „növőgyerek­ kor” (ez utóbbi kettő Karácsony Sándor kifejezése). A mélylélektan –Siegmund Freud– latenciakornak nevezte ezt az időszakot. A lá­tencia lappangást jelent, Freud úgy találta –és ebben igaza volt–, hogy a kisgyerekkori erotikus készteté­sek és a pubertás felszínre törő ero­tikus-szexuális problémái közötti időben, ebben az időszakban ezek az ösztönkésztetések mintegy a lap­pangás állapotában vannak (és Freudnak és munkatársainak még akkor is igazuk volt ebben, ha ma, felületes ránézésre sokszor úgy ta­láljuk, hogy már ez az időszak is túlfűtött, túlhúzott, a televízió, a vi­deo és más efféle hatások következ­tében, különösen érzelmileg elhanyagolt, rossz állapotban levő gyerekeknél, szexuális értelemben is.)
Viszonylag későn ébredtek rá a kutatók arra, hogy ez a látszólag nyugodtabb, még testarányaiban is harmonikus időszak valamikor a kilencedik és a tizedik életév között sajátos belső feszültségekkel terhe­lődik meg. És ezek a feszültségek nemegyszer dührohamokban vagy csattanó szemtelenségben robban­nak ki.
– Máris kamaszodik? – kérdez­zük ilyenkor csodálkozva.