Vekerdy Tamás: Fiúk, lányok, Nők Lapja, 1992/9.

– A kamaszt kamaszkora előtt kell nevelni! – tartja a régi mondás.
Igen, a gyerekkori, a kisgyerekkori megalapozáson múlik, hogy kamasz gyerekünk hogyan éli –s nemegy­szer, velünk együtt, hogyan vészeli át– kamaszkorát.
Mondtuk a múltkor: ez a második születés kora. Most egy önálló –vagy legalábbis önállóságra törekvő– személyiség készül a világra jönni.
Eljött az az idő, amikor önálló utakra indul, amikor nem lehetünk mindig mellette, nem foghatjuk a ke­zét –mint kisgyermekkorában–, amikor el kell engednünk őt, hogy egy­re növekvő szabadságban próbálhas­sa ki magát, megismerhesse erőit és gyengeségeit.
Biztos, hogy a tévedések és kudar­cok –netán: bukások– egy részétől nem fogjuk tudni megóvni őt, még ha jó trénerként ott is állunk mindig a közelben, hogy elkapjuk, ha túl na­gyot esne.

Vannak persze gyerekek, fiatalem­berek, akiknek a kamaszkora úgyszólván észrevétlenül zajlik le. (In­kább a lányok között találkozunk ilye­ nekkel.) Ezekben az esetekben azon­ban sokszor egy-két évvel később bukkannak fel más természetű prob­lémák: az ilyenfajta „jó gyerek” sok­szor nem találja helyét kortársai kö­zött, nincsenek barátai, nincs társa­sága, akkor sem, amikor már szeretné…
A kamaszkori veszélyes sodródá­soktól az érzelmi igényesség védheti meg a gyereket.
Mit jelent ez?
Aki újszülöttkora óta –de mondhatnánk: magzatkora óta– az érzelmi biztonság légkörében növekedhetett fel, s aki ennek következtében megtanult érzelmeket kapni, elfogadni és adni, az későbbi emberi viszonylataiban, a családon kívül is, igényelni fogja az érzelmi minőséget, az vissza fog riadni a szerénytelen –tehát például a személyiséget nélkülöző csak szexuális– kapcsolatoktól.
Az így felnőtt gyerek kamaszkorá­ban –talán kétségbeesetten– azt fog­ja érezni, hogy ő is szeretne könnyen és gyorsan váltakozó kapcsolatokba bonyolódni (mint ahogy ezt esetleg többen is híresztelik magukról az osz­tályban, közvetlen környezetében), de nem tud.
Az az átkozott görcsösség! A gátlá­sok!… – szidja magát, hogy milyen „béna”, tehetetlen. Pedig valójában: érzelmi igényessége óvja meg attól, hogy ezekbe a gyorsan váltakozó sze­mélytelen kapcsolatokba bonyolódjék, melyekről ma már tudjuk, hogy nagyon hamar vezetnek el a szemé­lyiség neurotikus, szorongó vagy ki­égett, mélyen lehangolt vagy a sze­mélyiségvesztés tüneteivel járó álla­potig.
Ami nagyon szomorú és sokszor majdnem megoldhatatlan problémát jelent: a kamasz- és ifjúkorban éppen azok keresnek érzelmi jellegű kárpót­lást e gyorsan váltakozó kapcsolatoban, akik gyerekkorukban úgyszólván az érzelmiéheztetés állapotaiban nőttek fel – és persze nem találják, itt sem, így sem találják meg azt, amit keresnek. (Itt csak az emberi individualitás, az ,,én” úgyszólván csodatevő erőinek felébresztése segíthet.)
Divatok is végigsöpörnek a ka­maszvilágon – ismerjük ezeket külföldről, és a hazai tapasztalatokból is. Ilyen divat lehet eljátszani azt is, hogy „én már mindenen túl vagyok” – holott még semmi sem történt meg velem a szexualitás, az erotika „nagy élményei” közül – de a szexipar befo­lyásolta közhangulatban ezt úgyszól­ván szégyellnem kell, akár fiú va­gyok, akár lány.

Hazugsághullámok ömlenek a kép­ernyőről, a mozivászonról vagy a könyvekből… Ilyen hazugság például az, hogy „a szerelem boldoggá tesz”.
Az igazság ugyanis az, hogy a sze­relem –mint a másik emberhez, a többi emberhez fűző, megismerőere­jű kapcsolatok általában– kitágítja él­ményeink, tapasztalataink körét, mindkét irányban… Az örömök és a fájdalmak, a kéjek és a kínok, a jó és a rossz felé egyformán.
A szerelemről is tudniok kellene a gyerekeinknek, hogy nemcsak örömei, elragadtatott, ihletett állapotai vannak – hanem rettenetes kínlódásai és gyötrelmei is. Különösen az első szerelmek, a kamaszkori szerelmek esetében éri ez megrázóan váratlanul a szerelmeseket, aminek –Magyarországon sajnos nagyon is gyak­ran– végzetes következményei is lehetnek.
Hiszen a kamasz –legyen az fiú vagy lány– úgyis szélsőséges érzelmi állapotok között hányódik. Egyrészt: mindenestől elégedetlen önmagával (és ennek következtében a világgal is) másrészt hihetetlenül önhitt. És a két érzés –csúnya vagyok, buta vagyok, tehetetlen vagyok, csak én nem járok még senkivel; illetve zseniális vagyok és szép, mindenben nekem van iga­zam– nemcsak váltogatja egymást, hanem sokszor úgyszólván egyszerre van jelen. Ugyanígy váltakozhatnak a bénító gátlások és az egészen zabolát­lan indulatkitörések…

És: minden ellenkező ellenére, fiúk és lányok a kamaszkor­ban nehezen találják meg egymás felé az utat. A tizennégy-tizenöt éves lányok már nagylányok, akiknek tizen­hét-tizennyolc éves vagy még na­gyobb fiúk udvarolnak, a tizennégy-tizenöt éves fiúk még „kisfiúk”, akikre legfeljebb a tizenegy-tizenkét éves kislányok néznek fel rajongva. A fiúk fantáziái merészek –és sokszor: személytelenek; elsősorban a női testre irányulnak– míg a lányok kö­zelébe kerülve esetleg meg se tudnak mukkanni. A lányok álmodozóbbak, de ugyanakkor különös módon in­kább valóságközelben élnek, mint a fiúk. Azt azonban ők sem tudják, ne­kik is először meg kell tapasztalniok, hogy az első szerelmek –és ezekből általában több van!– bizony halálra ítéltek. Rómeó és Júlia szerelme azért örökéletű, mert ott maguk a szeretők haltak meg. S ahol az első szerelem­ből házasság lesz, ott a házasságban kell majd végigkínlódni mindazt, amit a szerelem idején megspóroltak.
Bizony: a próbálgatás nehéz évei ezek – s a látszólag oly hetyke magányban járó kamasz fiú vagy lány nagyon is igényli a biztonságot adó családi hátteret, ahová –tapintatot is remélve!– visszamenekülhet.

Nők Lapja 1992/9. (Forrás: Nők Lapja Archívum)