Schäffer Erzsébet: Négyemberes történet, Nők Lapja, 1990/32.

„Emberi törvény, kibírni mindent. S menni mindig tovább. Még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák…” (Ez a Hemingway-idézet a Budakeszin működő Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet központi torna­termének folyosóján olvasható.)

Így volt. Megesett. Egy időben, szinte egymást követő napon ismertem meg a négy embert. Terikét. A Tanár urat. A Fiút. Az Ismeretlent. 
A megismerkedés sorrendje ezúttal fontos. A hitelességhez tartozik, hogy az események elindítója Korniss Péter kollégám volt. Ő az egyik ,,véletlen” a sors kezében, a másik apró, sokadik véletlen, hogy éppen ott volt a helyén, amikor Terike, egy riport kapcsán, ismeretlenül felhívta. Mert ahogy később elmesélte, másodszor már nem telefonált volna.

Az első ember, Terike

Hidd el, én a szerencsések közé tartozom. Negyvenhét éves koromig két lábbal éltem. Voltam egészséges gyerek, fiatal lány, akinek udvaroltak, sokat táncoltam, férjhez mentem, gyerekem született, evezni jártunk, éltem az életemet. És akkor hirtelen, másfél hónap különbséggel elveszítettem mint a két lábamat. Érszűkület. A lányom éppen tizennyolc éves volt, akkor érettségizett. A poklok poklát éltem át. De igazán csak másfél év múlva fogtam föl, mi is történt velem. Akkor azt hittem, feladom. Sajnáltam magam, mindennap sírtam, és majd megőrültem a gondolattól, hogy milyen kiszolgáltatott vagyok. Amíg lábam volt, még a szokásosnál is mozgékonyabb voltam. Jócskán elmúltam negyvenéves, s ha nem látták, itt a lépcsőházban négy-öt lépcsőt egyszerre leugrottam…