Vekerdy Tamás: Barátok, Nők Lapja, 1992/13.

Amikor gyerekeink kilenc-, tíz-, tizen­egy évesek lesznek, feltűnnek körülöt­tük a barátok. Pontosabban: a fiúk kö­rül a barátok, a lányok körül –általában– a barátnők. Ezek már tartósabb – és főleg: elmélyültebb kapcsolatok, mint az óvodai vagy kisgyerekkori barátsá­gok voltak.
Ilyenkor meg kellene nyitnunk laká­sunkat gyerekeink barátai előtt – mond­hatnám azt is: lakásunkat és szívünket. Jó ha rokonszenvvel –vagy legalábbis: nem eleve elutasító ellenszenvvel– tu­dunk nézni gyerekeink barátaira, ak­kor is, ha „betódulnak” a lakásba, ak­kor is, ha sáros a cipőjük –legfeljebb le­veszik az előszobában– akkor is, ha hangosak.
Jó volna, ha nehezen szerzett –és többnyire kissé szűkös– lakásainkba feljöhetnének ezek a gyerekek, és még esetleg egy zsíros vagy vajas kenyeret is kaphatnának vagy egy teát, vagy éppen a gyerekünk fele ebédjét, ha úgy hozza a sor, a hiányokat majd kipótolják bő­ven befalt kenyérrel –van aki éppen­ séggel hagymával!–, bár manapság már a kenyér is drága.
Ha most megismerjük gyerekeink ba­rátait, ha hozzánk lehet jönni – akkor né­hány év múlva is ismerni fogjuk gyere­keink társaságát s a kamaszkori fájdal­mas el-elszakadások következményei is kevésbé lesznek veszélyesek.