Talán hihetetlennek tűnő szabály, de: a legkorábbi életkortól kezdve közölnünk kell a gyerekkel, hogy most orvoshoz visszük –vagy az orvos jön hozzánk– és várhatólag ez meg ez fog történni. („Megtapogatja a füledet, megnyom­kodja a hasadat, a torkodba néz –és le­het, hogy egy kanállal lenyomja a nyel­vedet, de az csak egy pillanatig rossz, köhécsel tőle az ember–, meghallgatja itt elöl meg hátul, hogy hogyan lélegzel, egy hallgatóval, ami biztos hideg lesz, mert most veszi ki a táskájából, és a csövét a fülébe dugja, hogy jobban hall­ja ezt a halk hangot…” – és így tovább.)
Persze a részleteket már csak a na­gyobbacska gyerekekkel beszéljük meg, akik kérdeznek.
De még egyszer visszatérve arra, hogy már a legkisebb gyereknek is mondunk valamit a dologról: nem azt gondolom persze, hogy szavainkat, azoknak értelmét felfogja, megérti a né­hány hónapos gyerek, de a helyzet, a szituáció, amelyben hozzá fordulunk, vele beszélünk – fontos. És ezen túlme­nően: valamiféle rejtélyes úton még en­nél több is átáramlik a gyerekbe, ami nem azt jelenti, hogy nem fog sírni vagy nyöszörögni, vagy ordítani a vizs­gálat közben, de határozottan állítha­tom, hogy a dolog –egy ilyen „felkészí­tés” után– másként fogja érinteni. És ha ez rendszeresen így történik, egé­szen másként alakul majd viszonya az orvoshoz és az orvosi vizsgálathoz, mint enélkül.