Szerette az aprócska boltot, pedig tudta, hogy a kortársai jobban kedvelik a plázák mesterséges fényeit, ám ő otthonosan érezte magát a tenyérnyi üzletben. A fiatal eladónő pont úgy mosolygott a szöszke kisfiára, ahogy tán huszonöt évvel ezelőtt rá mosolygott a sarki közért dundi tulajdonosnője. „Igen, ide jó belépni”, gondolta a napfényes tavaszi délutánon, de aztán elkomorult. „Mi a csudának örvendezek, amikor pocsék nap van mögöttem?”

A kisfiú megérezte az édesanya rosszkedvét, tehát kedveskedni próbált. „Anya, vegyünk neked pogácsát, mert szereted!” – mondta, ám a következő pillanatban elfelejtette, hogy a mamát akarta felvidítani.

„Jaj, anya, látod azt az arieles könyvet?!” A gyerek izgalomba jött a mesekönyv láttán, mert hiába számított az óvodai csoportjában vagány vasgyúrónak, fenntartás nélkül rajongott a pici sellőlányról szóló „lányos” történetekért. Élete öt esztendeje alatt megtanulta, hogy nem lehet „csak úgy” lekapni ezt-azt a boltok polcairól, de most gondolkodás nélkül elvette a könyvet, és szorosan magához ölelte. „Ugye, megvesszük?”