A meséről szólva beszéltünk arról, hogy a gyerek, miközben mesélünk neki – különösen ha fejből mondjuk a mesét! – különös, kettős tekintettel függeszti ránk a szemét. Egyrészt ránk ámul – vagy messzire mered – tágra nyitott szemmel, másrészt látjuk a szemén, hogy befelé néz. Ott készít képet – ott pergeti a filmet – arról, amiről mesélünk neki. És minél dallamosabb a hangunk, és minél ritmikusakban mondjuk a mesét – és minél több az ismétlődés a szövegben -, annál kidolgozottabb lesz ez a belső kép.

Ugyanilyen belső képeket készít és használ a gyerek, amikor játszik. Minél egyszerűbb, minél kidolgozatlanabb maga a játék – esetleg csak egy fadarab, amelyik minden lehet, állva király, fekve autó, mozdony vagy hajó, és ki tudja még mi minden – annál tágabb tere van a kidolgozott belső kép kivetítésének; az autóban versenyzők ülnek vagy körülötte banditák és rendőrök nyüzsögnek, a hajón megfeszülnek a láthatatlan vitorlák és matrózok szaladgálnak, benépesítve a fedélzetet…

A pszichológia e belső képek készítését elaborációnak, feldolgozásnak – az indulatok, szorongások, feszültségek, vágyak feldolgozása egyik fajtájának nevezi.