Van-e a csecsemő életének sajátságos, belülről szabályozott ritmusa, vagy nekünk kell rászoktatnunk, hogy – mondjuk – háromóránként szopjon?

A fiatal első gyerekes anya panaszkodik:

– Amikor szopnia kellene, még alszik. Ha felverem és szoptatni akarom, sír, üvölt, nem kell neki. Amikor viszont aludnia kellene már régen, akkor nem alszik el, még és még szopni akar, nyűgös.

Hát igen. Volt egy viszonylag rövid – most már talán, szerencsére, lejáró – szakasz az emberiség-(a civilizált, európai emberiség) életében, amikor úgy gondoltuk, ’ hogy nekünk kell mindent okosan, ésszerűen megszabnunk a természet és az ember életében. A természet – és az ember – ritmusai helyébe a gépek kiagyalt taktusait akartuk ültetni.

– Háromóránként szopjon a gyerek, arra kell rászoktatni – mondta ez a mérhetetlenül tudományosnak álcázott ember- és természetellenes áltudomány.

A gyerek – magától! – nagyjából tényleg mintegy három-négy óránként ébred fel csecsemőkorában, és szopni akar. Lehet, hogy már két és lél óra múlva, vagy netán két óra múlva fenn van, de lehet, hogy már négy és fél óra is eltelt, és még mindig mélyen alszik. Talán a gyakorlatias angol gyerekgyógyászok mertek először szembeszegülni ezzel a háromórás „modern” paranccsal, és ők kezdték először arra biztatni az anyákat, hogy csinálják csak úgy, ahogy az anyák mindig is tették az elmúlt több százezer évben, és ahogy az e tekintetben boldogabb, mert szabadabb – mert nem annyira túlcivilizált – anyák ma is teszik földkerekség szerte. Vagyis: ha a gyerek felébred és enni kér, szoptassák meg, de ha átalussza a megszokott időt, ne verjék fel.

(Mindez persze az egészséges, jó állapotban levő gyerekre vonatkozik.)