Lakik bennem egy Bohóc.

Azt tesz, amit akar, szörnyű alak!

Néha mulattat ugyan, mert kénytelen vagyok nevetni magamon, de valójában félek tőle.

Álmomban szüntelenül leleplez.

De olyan mókásan, hogy kínomban röhögnöm kell.

Régóta tervezem például, hogy írok egy szép, filozófiai cikket a szerelemről.

Az lesz a címe: „Tündérujjak érintése”. Megírom benne a shakespeare-i mesék ezoterikus titkát; mit jelent az, hogy láthatatlan, tündéri ujjak érintésére leszünk szerelmesek. És hogy ez egyszerre mennyire komikus és tragikus. Megírom, hogyan működik a fájdalmas önvarázslás, melyen csak nevetnek az istenek, holott sokszor belehalunk.

A fejemben kész volt már a cikk.

Álmomban valami lóversenypályán voltam, rengeteg ember vett körül. A korlát mögött megpillantottam egy szép nőt. Sőt, egy gyönyörű nőt. Milyen ismerős! Megdobbant a szívem… Ez a nő engem néz!… Néz! Igen, néz, de olyan várakozó, sőt sóvárgó tekintettel, hogy elfordítom a tekintetem… De amikor újra rápillantok, még mindig néz! Sőt, bámul! Engem bámul ez a nő! Elvarázsolt tekintettel, mint aki szerelmes belém.

Olyan rajongás van a tekintetében, hogy már-már kínban érzem magam.

És odajön hozzám.

Nem tudja megállni, szinte vonzom magamhoz. Jön, minden női büszkeségét levetve.

Már ott áll előttem. Érzem az illatát, látom a húsos száját.

Összecsapja két tenyerét, s azt kiáltja, szinte áhítatosan: