A hatvanas években történt, egy válogatott birkózó mérkőzésen, a régi Sportcsarnokban. Talán japán volt az ellenfél. Miközben a fiúk derekasan gyömöszölték egymást a küzdőtéren, egy túlsúlyos, igyekvő újságíró-gyakornok néhány tucat megátalkodott birkózórajongóval ott ült a tribünön, és csendben szurkolt fiainknak. És akkor egyszer csak a bejáratnál megjelent egy ragyogó fiatal tornász kislány – gondolom, edzésről jövet nézett be, hogy mi is ez a nagy némaság -, és leült néhány méternyire tőlem a lépcsőre. Ült egy picit, aztán tapsolni kezdett, majd kedves, vékony hangján, kifejezetten átfűtötten, belső hevülettel elkezdett kiabálni: „Hajrá, magyarok! Gyerünk, fiúk! Mindent bele!” Egy pillanat alatt feléledt a csarnok, és valamennyien tapsolni és hajrázni kezdtünk, a fiúk a szőnyegen pedig lendületet kaptak. „Na, így kell ezt csinálni, hékás!” – szólt oda nekem a tornász kislány, aztán felpattant és kilibbent…

Azóta – húha! – jó sok év eltelt. A hajdani gyakornokból éppen olyan túlsúlyos, de kevésbé igyekvő vén jampec lett, a tornász kislány viszont változatlanul elbűvölő és sugárzójelenség. Olimpiai ezüstérmes lett 1964-ben, az egyik legszerethetőbb második helyezett, aki túláradó örömében elsírta magát a dobogó második fokán állva.

Aztán három tüneményes kislány – Alexa, Petra és Gréta – anyja lett, akik együtt négyen a Magyar Televízió kedvenceivé váltak a naponta jelentkező esti Tévétorna révén. Ott tornázott a képernyőn az olimpikon mama és a három pöttöm kislány, közülük ketten pontosan követve, amit a mama diktál, a harmadik pedig pontosan az ellenkezőjét csinálta, terpeszállás helyett lecsücsült a földre, földreülés helyett terpeszben állt. Mintha csak ők hárman jelenítették volna meg mamájuk személyiségének teljességét: kétrésznyi szabályosság, egyrésznyi rakoncátlanság.

Amikor néhány órával ezelőtt, a híradást követően hívtam telefonon, hogy megbeszéljük az interjút, kért, hogy inkább délben beszéljünk, ugyanis a nagy sietségben otthon felejtett táskájának mélyén maradt a notesze, és csak abból tudja megmondani, hogy mikor is ér rá. Délben már akár minden adott lett volna, meg is beszéltük az időpontot, de amikor véglegesíteni akartuk, hogy hol találkozzunk, éppen lemerült a készüléke, így megszakadt a beszélgetésünk. Én azóta bent bolyongok a Belvárosban, mígnem néhány perce egy hotel recepciójáról telefonált: végre sikerült szereznie kölcsönbe egy feltöltőt, és, ha jó nekem, akkor ott, most találkozhatunk. De siessek, ha tudok, mert utána még fel kell mennie anyukájához, hogy egy rossz széket elvigyen az asztaloshoz megjavíttatni, majd rohan az egyik unokájához, Gréta fiához, Vincéhez, mert éppen ma van a születésnapja.

– Akkor kérdezz gyorsan! – mosolyog rám sürgetőleg, jellegzetes, pajkosan szúrós tekintetével.

– Mondd, Kati, mi lesz akkor azzal a kandallóval…?