Régóta hurcolom magammal ezt a témát. Időnként gondolatban előveszem — dédelgetem, simogatom —, majd visszaejtem a süllyesztőbe. Pedig jobb sorsra érdemes, szegény. Végül felragyogott a napja: szinte egy időben érkezett hozzám két — munkahelyi sanyarúságokról beszámoló — levél, s váratlanul megtudtam azt is, hogy egyik régi ismerősöm kis híján belehalt a karrierjébe.

I.

Félgőzzel nem megy 

Péter magas beosztású, művelt, több nyelven beszélő harmincas. Valahányszor beszélgetünk, mindig igyekszik elkápráztatni.

— Sikeres embernek tartanak. Korán lettem vezető. Nem főnökeim különös kegye, nem is egy magas beosztású nagybácsi emelt egyre följebb, hanem a munkamániám. Évekig dolgoztam napi tíz-tizenkét órát. Az egyetemet is teljes gőzzel végeztem, s a lendület később sem hagyott el. Sokat dolgoztam külföldön, ahonnan rendszeresen jelentéseket küldtem haza. Tudtam, hogy sokszor el sem olvassák, mégis ötször, hatszor átdolgoztam. Csak akkor voltam nyugodt, ha tökéletesnek éreztem. Sokan tiszteltek ezért, mások kinevettek a hátam mögött. Soha nem ittam, nem dohányoztam; ez volt a kábítószerem. Félgőzzel semmi nem ment. A feleségemet is a munkám során ismertem meg. A legutóbbi külföldi megbízatásomkor legalább három ember helyett dolgoztam. A főnököm sokat ugráltatott, azt is elvárta, hogy magánemberként a rendelkezésére álljak. Beszélgetni, kártyázni kellett vele. Ez meglehetősen megalázó volt, de ellenkezni nem volt erőm. Azután jöttek a rosszul – létek. Kivert a víz, zsibbadt a kezem, lábam, szédültem, rám akart szakadni a mennyezet, szúrt a szívem, halálfélelemmel küszködtem. Féltem az utcán. Kivizsgáltak. Szervi bajom nem volt, a szívem tökéletesen működött. Nyugtátokat kaptam. Nem javultam. Majd fél esztendeig tartott ez az állapot, míg egyszer a kezembe került a Times egy érdekes cikke. A szerző azt fejtegette, hogy az üzleti és politikai élet sok fiatal, jó képességű vezetője megbetegszik. Döbbenten olvastam a tüneteket: tökéletesen megegyeztek az enyémekkel. A cikk szerint ez a menedzserbetegség gyógyszerrel nem kezelhető, kizárólag a beteg akaraterején múlik, hogy képes-e a gyógyulásra. Ekkor döntöttem; agyő, orvosok! Kidobtam minden nyugtatót, reggelente úszni mentem, tornáztam, futottam. Megpróbáltam a rosszullétekkel együtt élni. Jó fél év múlva kezdtem jókedvűen ébredni. Ma már csak igen ritkán kap el egy-egy rosszullét, ha kimerült vagyok. De tudom, hogy akár nyolcvan évig is élhetek. Nem félek — és talán már meg is gyógyultam …