Karácsony Sándor valahol arról beszél, hogy vannak gyerekek, akiknek vág az eszük mint a borotva – de ez egyben azt is jelenti, hogy csak a felületen siklik, könnyedén, elegánsan, fennakadás nélkül. Míg viszont vannak olyan gyerekek is, akiknek az esze úgy jár, mint az eke: a mélybe nyomul és ha ott valami elébe akad, gyökér vagy nagyobb kődarab, megáll, visszahúzódik, újra nekikezd, megpróbálja átvágni vagy kivetni s ha egyik se megy, más utat keres az előrejutásra. Ez utóbbi a felfedezők, az alkotók gondolkodása – ma azt mondanánk, hogy kreatív, problémamegoldó gondolkodás.

A borotvaeszű gyereknek nincsenek megoldhatatlan kérdései – elsajátítja, megtanulja amit kell, és kitűnően elboldogul vele. Míg az ekeeszű nem megtanul, hanem megtudni és megérteni akar, észreveszi, ha valamit nem ért, és fennakad rajta. (A borotvaeszű csak azt hiszi, hogy érti ugyanezt, s érti is annyira, hogy használni tudja, de hogy gyökerében nem megragadó számára, hogy miről is van szó, ez nem zavarja, ezt észre sem veszi.)

Mai iskoláink a borotvaelméjű gyereket jutalmazzák, míg az eke-észjárásút büntetik.

Ma az iskolában nem kell – sőt nem is szabad – a dolgok rejtett mélységeibe hatolni, mert arra „nincs idő”.

*

A pszichológus éveken és évtizedeken át átélheti, hogy kiemelkedően – és mérhetően – intelligens, tehetséges gyerekek rossz tanulóvá lesznek, sőt esetleg egyre rosszabbá, amint a kamaszkor és az ifjúkor felé haladnak. (Nemegyszer éppen kedvenc tantárgyukból bonyolódnak reménytelen küzdelembe tanáraikkal – és persze, mindig ők húzzák a rövidebbet.) Az elmúlt évtizedekben olyan helyzet alakult ki a magyar iskolákban, hogy éppen az értelmes gyerekek mellé kellett korrepetitort fogadni – ha a szülők anyagilag ezt megtehették -, ahhoz, hogy elérjék azt a pontszámot, azt az egyébként megszüntetett átlagot, amellyel bekerülhettek a következő, képességüknek megfelelő iskolafokozatba.