Fiatal színész festi az arcát. Ül a tükre előtt, és tenyerével keni rá a festéket. Közben beszél hozzád, mert a barátod. Ceruzával ráncokat húz a homlokára, a szeme sarkába szarkalábakat, árnyékot rajzol a szeme alá. Szürke festéket ken az arcára. Néz rád, a tükrön át. Két fogát feketére festi, ősz bajuszt ragaszt, borzas szakállt – s egy öregember néz rád. Nemcsak az arca lett öreg – a tekintete is.

Illetve hát… tud nézni a fiatal, „civil” szemével, és az öreggel is.

Tud kissé hunyorítva, „homályosan”, vénen is nézni.

S miközben mesél egy viccet… s a poénnál kivillan a „hiányos” fogsora, vidáman röhög rád, és újra fiatalosan csillog a tekintete.

Kétféle szemei lettek.

A festés pedig úgy történik, mintha egy idegen arcon művelné az egészet. Festékes tenyerével úgy csapkodja az arcát, mintha nem is az övé lenne.

És az érzései?