Jócskán túl vagyunk már az ünnepeken. Most mégis egy decemberi történetet mesélek el, abban a hiszemben, hogy a jelenidejűség csak ideig-óráig fontos. Az egyetlen lényeges az, hogy a dolgok megtörténnek.

A meghívón ez állt: Szerencsés jó estét kívánok… A Munkaterápiás Intézet Duna-parti Osztálya szeretettel meghívja önt és barátait betlehemes játékra. Előadják az osztály betegei és egy dolgozója. Időpont: 1989. december 22., délután négy’ óra. Rendezte: Szabó Péter, a Térszínház tagja.

Az étteremben, a régi színpad hűlt helyére, a kockakövekre zsákokból száraz avart szórnak. Durva vászonboltozat omlik lágyan angyalok és pásztorok fölé. A jászolistálló jelképes ajtaja kinyílik, majd újra bezárul, hogy ismét megnyílhasson, beengedve a kenyérkosárban hozott gyertyafényt, a szeretet lángját. A lángot egy ötvenhat éves Szűz Mária tartja, aki sosem ölelhetett magához saját gyereket, akinek „szociális helyzete” oly bizonytalan, hogy innen, az elmeosztályról is tovább kell mennie egy véglegesnek tűnő szociális otthonba.