Évek – lassan évtizedek – óta panaszolják tanárok és szülők, hogy a gyerekek nehezen, lassan tanulnak meg olvasni, hogy tudásuk bizonytalan, hogy ha lehet, inkább nem olvasnak.

Elméletek is születtek arról, hogy kiléptünk – vagy hamarosan ki fogunk lépni – a „Guttenberg-galaxisból” vagyis a tudás megszerzésének – és hagyományozásának – abból a világrendszeréből, amelyik az írott szóhoz, vagy még közelebbről a nyomtatott betűhöz van kötve. Új kultúra kezdődik – mondták sokan – képi kultúra, és a megismerés és felismerés – és a szellemi-lelki élmény – nem lesz többé a betűhöz kötött.

Persze. Ilyesmi elképzelhető, ha nem is úgy, mint e korai próféták gondolták. Voltak olyan nagy kultúrák az emberiség történetében, melyek szóban őrizték a tudást – szájról szájra szállt az ének; mert ez a tudás ráadásul költői formájú volt – és csak a hanyatlás évszázadaiban írták le a tanításokat, vagy akkor sem, mint a kelták beavatott papjai a druidák. Az európai kultúrát megalapozó nagy tanítók – mint Szókratész és Jézus Krisztus – egyetlen szót sem írtak le, tanításaikat tanítványaik feljegyzéseiből ismerjük.

De: a mai gyerekeknek a mai civilizációban – már és talán még – meg kell tanulniok olvasni, ha ki akarják teljesíteni személyiségüket úgyszólván akármelyik életpályán. Nem szólva arról, hogy az önismeretre és világmegismerésre a tudománynál biztosabban vezető művészetek jelentős része ma is a betűhöz – vagy a betűhöz is – kötődik.