Biztos voltál már úgy, hogy elolvastál egy könyvet, megértetted, s azt mondtad: aha, értem, tudom.

Aztán tíz év múlva kezedbe került ugyanaz a könyv, újra elolvastad, s rádöbbentél: hiszen ez nem is úgy van, ahogy gondoltad!

Egész másképp van!

És megértetted újra, azt hitted, végképp.

De húsz év múlva megint csak rábukkansz ugyanarra a mondatra, rájössz, hogy amikor azt hitted valaha, hogy érted, messze jártál az igazságtól – most érted igazán.

Érlelődünk. Változunk. Megismerni valamit olyan, mint egy tengeri merülés: minden szintjén van élet, de az elmerült kincsek a tenger fenekén vannak, írtam már múltkor Ofélia haláláról. Idéztem azt a híres mondatát, amit a darab végén őrületében mond ki:

– Uramisten!… Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk, mivé lehetünk.

Fiatalon a Hamlet című darabnak – melyben Ofélia szerepe van – a rendezőasszisztense voltam. Vagyis végigkövettem a darab próbafolyamatát, ahol ízekre szedtük az egész művet – s utána láttam az előadást, körülbelül háromszázszor.

És mégis van, amit csak most értek meg, negyven év után!

Van benne egy mondat, amit kihúztunk.

Shakespeare egy korabeli ír népmesét idéz.

Ez arról szól, hogy Jézus Krisztus koldusként betér egy pék műhelyébe. Éhes és enni kér.