Volt a magyar színjátszás üdvöskéje, ifjú csillaga, lett egy korszak nőideálja, vált napjaink egyik legnagyobb művészévé, élt hatalmas, lángoló életet, sikerekkel, bukásokkal, beteljesülésekkel, mellőzöttségekkel, boldogságokkal, törésekkel – mindeközben azonban lénye – tartása, méltósága, igényessége – mit sem változott. Március közepén Kossuth-díjat kapott, néhány nappal később forró sikerű bemutató következett, aztán egy heveny betegség tört rá…

– Most annyira fel vagyok pörögve! – mondja. – Csak nagyon nehezen tudok a gondolataimban rendet rakni. Összetorlódott az életem, a Kossuth-díj, a következő héten jött a főpróba, egy bemutató, ilyen irdatlan nagy feladattal, mint O’Neill drámája! Ez az egyik legbonyolultabb szerep, amit eddig játszottam! Igazából kiélvezni se tudtam, se az örömömet, se a megkönnyebbülést… Ma reggel is, mint mindig, fél hétkor keltem, hogy elindítsam a gyereket az iskolába, aztán egy kicsit visszaaludtam, miközben volt bennem az izgalom, „nehogy elkéssek!” Aztán mégsem keltem fel, hogy felhúzzam megint a vekkert, mert nem volt erőm hozzá. És akkor egészen fura álmok jöttek… Nagyon fura álmok…

– Te a telkedben mindig álmodsz…

– Igen? Különös, amit mondasz, mert én is úgy érzem, hogy folytonosan megy a fejemben valami. Valami, ami nem ez a mindennapi valóság.

– És melyik a te igazi valóságod? Ahogyan élsz, mozogsz, működsz, szervezed az életed, vagy az a másik, amit folyton álmodsz?

– Nem tudom… Van egy kedves barátnőm. Ez, tudod, egy új barátság. És amikor harmadszor találkoztunk, azt mondta, ő ezt nem is érti! Hiszen mind a háromszor egy másik emberrel találkozott. Nem tudom, hogy pontosan ezen mit értett, de elgondolkodtatott. Egyébként is, főként régebben találkoztam ilyennel, sokan hittek másnak, mint amilyen vagyok. Keménynek, nagyképűnek, elutasítónak.

– Hát… Azért adtál is rá okot. Évekig köszönni sem mertem neked, tartottam tőled. Én is rátartinak hittelek…