Füst Milán nagyszerű és véleményem szerint fontos kis könyvének, a Szexuál-lélektani elmélkedéseknek a zárszavában többek közt ezt írja: E világon minden dologról legalább három napig lehet egyfolytában beszélni, de az ember szexualitásáról legalább három évig. De akkor is öt szája legyen az embernek s azzal minddel egyszerre beszéljen. Hányszor érezzük, hogy még ha hallgatunk is – egyfolytában erről beszélünk.

Az asszonyt évek óta jól ismerem. Negyvenhárom éves. Nem szép. Nem is csúnya. Az a típus, aki elképesztő változásaival képes meglepni a környezetét: megrázza magát és egyszerre mondén nagyvilági nő lesz; sziporkázóan szellemes, kihívó és lusta. Aztán egyik napról a másikra megint ugyanazt a trikót veszi fel, és látszólagos nyugalmából közönyt színlelve, csak figyel. Azt hinni, ott van, pedig ki tudja, hol jár. Foglalkozására nézve könyvtáros.

Sokszor találkoztunk már, de csak egyetlen egyszer beszélgettünk. Nagyobb társaság volt együtt, borozgattunk; férfiak, nők – megint ez volt a téma. Legyintett és mellém ült.

– Tudod, néha azt hiszem, nem vagyok normális. És arra lennék kíváncsi, vajon másnak is eszébe jutnak ilyen kificamodott dolgok. Hát mi az, amit akarok végül? Felnőttek a gyerekeim, nagyjából rendben vannak. A férjem erényeit már képtelen vagyok fölsorolni, gúnynak tetszik, pedig tényleg ilyen: kedves, megbízható, toleráns, szeret. És én is szeretem… Nem is sorolom… Minden okom meglenne, hogy nyugton legyek. És nem, és nem megy.