Nem tudom, van-e a címnek értelme.

Azt hiszem, nincs.

Mi sokáig így hívtuk egymás között az unokámat, Veronikát.

„Nyugdíjas Prépost”

Tüneményes baba.

Most egyéves.

A név pedig úgy ragadt rá, hogy már négy-öt hónapos magzat korában láthattuk őt az anyukájának a méhében.

Ez a modern technikának egyik nagy csodája: az ember hamarabb ismerkedik meg a kisbabájával, mi-előtt világra jött volna.

Veronikát először abban a stációban láttam, amikor már kinőtte kétéltű s a békaszerű korát; már emberke volt, óriási nagy fejjel, s ahányszor felvételek készültek róla, a következőket láttuk:

Két ujjával dörzsölte a fülcimpáját, s néha „pengette” is a fülkagylóját, mint aki elmélyülten töpreng valami nagy problémán. Mint egy szórakozott tanár, aki egy nagy problémán töri a fejét.

Ez volt az egyik szokása.