,,Dear Milkman, Kedves Tejesember, vendégeink vannak, ezért két üveg narancslét kérünk – holnap, holnapután és szombaton. Thank you!” Ez a cédula lógott az Északkelet- Londonban található kis utca 52-es számú házának égőpirosra festett ajtaján. Az utca nevét nem írom le, legyen elég, hogy vele párhuzamosan fut a Central metró egyik vonala, így a házak utcai ablaksora egyenesen a nyílt pályára néz, azon túl egy temetőre, melynek útjait apróra tőrt kék színű üvegcserepek borítják.

A hajszálra egyforma öreg munkásházak egyike- másika befalazva, a többi ablakában kék és lila, zöld és tűzvörös leplek lógnak vagy éppen választékos csipkefüggöny lebben, vagy semmi nincs, legfeljebb hatalmas színes betűk díszítik az ablakot: NO! Azaz: Nem! Nem megyünk!

Az utca ugyanis, amit bár megtalálnak a számlák, ahova jár a postás és a tejesember – törvényen kívüli. Squat. Foglalt utca.

– Üres a gép? – A 46-ból egy mezítlábas, szakállas fiú halom szennyest cipel, másik kezében mosópor. Matematikus. Mosni jött. Ugyanis ebben a házban van az egyetlen működő mosógép, s az egész utca idejár mosni. Amikor centrifugál, berezonálnak a falak, a fürdőkádból kicsap a víz, és a polcokról minden a földre hullik. A macska kirohan a kertbe.

Különös ez a romladozó birodalom, ez a hóbortjaihoz és hagyományaihoz ragaszkodó szigetország.