Már az új év első napjait tapossuk, és még nem értek véget a decemberi István-nappal kezdődő regölések, és a vidámság is egyre jobban birtokába vesz bennünket, hisz’ kifelé tartunk a télből. Ezt tapasztalhatjuk úgy is, hogy hosszabbodnak a nappalok, és a szilveszterrel elkezdett vidám napok sora a farsangba torkollik.

Napunk a Bak csillagképből a Vízöntő felé halad, és innen származik az év első hónapjának egyik elnevezése is: „Vízöntő hava”. Népi elnevezése: „Téljó”, míg az egyházi a „Boldogasszony hava”. A január elnevezés már római kori eredetre utal, ugyanis évünk kezdetének hónapja Janus arcú, hisz visszatekint a télbe, de már előre is mutat a tavaszba. (Janus a határkövek, kapuk kétarcú istene.)

A téli égbolt a legragyogóbb csillagokat és csillagképeket mutatja, s köztük is a legszebb a Szíriusz, amelynek megjelenése az egyiptomi év első napját is jelentette, január elsejével. Oziris istenség csillagában gyönyörködünk ekkor, amelyet népünk Szépasszony szemének (Árváié ány pillantásának, Tündérfőnek, Zúzmarás csillagnak) nevezett el.

Hetünket a jeles napok sorában igazándiból a vízkereszt napja (jan. 6.) határozza meg, de előbb azért emlékezzünk meg egy hitében ingathatatlan, az evangéliumi nyolc boldogság közül leginkább az önsanyargatás örömét élvező szentről: Oszlopos Simonról, (jan. 5.)

Oszlopos Simon

Élettörténete és példája előképe a világtól elvonult szerzetek működésének, és ezért is érdemel pár szót, bár mai szemmel néha megmosolyogtató dacos kitartása életvitele mellett. Simon teljesen véletlenül vetődött el egy templomba, merthogy a nagy hóesés miatt nem tudta juhait kihajtani. Ekkor, tizenhárom éves korában hallott először a nyolc boldogságról való evangéliumi szakaszról (Máté 5,3-12), és ezért választotta a remeteéletet.

Első álmának hatására egy kolostorba szegődött, és máris kitűnt sajátos életvitelével. Amíg mások naponta ettek, addig ő csak vasárnap, és étkeit szétosztotta a koldusok között. Pálmalevélből font kötelet hordott a derekán, amely olyan sebeket okozott neki, hogy azok elmérgesedtek, és csak társai tudták megmenteni a haláltól. El is bocsátották ezért, és „bűneiért” egy kiszáradt kútban önszántából vezekelt egy hétig. Apátura visszavitette, de nem sokkal később már önként távozott a hegyekbe, és maga köré négy falat épített, tető nélkül. Majd befalaztatta az ajtókat, és ott vezekelt. Bár segédkező pap barátja tíz kenyeret és egy korsó vizet is beadott néki, ő mindezekkel nem élt. A nagyböjti idő elteltével szabadították ki, immár eszméletlenül.

28 éven keresztül így vezekelt. Ekkor már meglehetősen nagy híre volt, és tovább vándorolva, magát egy kőfalhoz láncolta, és úgy imádkozott. Az antiochiai püspök végül is eltiltotta ettől, de híre miatt nagyon sokan felkeresték, és kis foszlányokat vittek köntöséből. Terhére lehetett a tömeg, ezért egy kis kőfallal körülvett területen húsz méter magas oszlopot épített, amelynek tetején egy kis teraszszerűség volt. Tanítványai – akik a falon belül tanyáztak – etették, és csak nagy ritkán ereszkedett le a földre.

Harminc évet töltött ebben a különös lelki és fizikai várban, onnan, a magasból hirdette az igét, és nem egyszer igazságot is szolgáltatott. Maga Marciánus császár is meglátogatta, igaz, álruhában. Mindenesetre a remeték új fajtáját teremtette meg, akiket stylitáknak szokás nevezni. Ezek közül csak egynek a vállalkozása – a zord időjárás miatt Tier mellett – vallott kudarcot. Wulflaich diakónus hamar leszállt az oszlopáról.

19 G+M+B 92

(avagy Vízkereszt vagy a Háromkirályok ünnepe)

A karácsonyi ünnepkör utolsó napján szokás volt, hogy a papok szenteltvízzel meghintették a ház négy sarkát, és a kútba is öntöttek egy pár cseppet. A kapu szemöldökfájára pedig krétával felírták az előbbi módon az évszámot és Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevének kezdőbetűit. A néphit szerint a gyermek Jézust először meglátogató „napkeleti bölcsek” nevében végzett gonoszűzés megvédte a háziakat a következő év kellemetlenségeitől. E napon még egyszer elindulnak a regölők, és kántáló ritmusaikban a majd 4000 éves Zodiákus üzenetét is kihallhatjuk.

A katolikus templomokban vizet szentelnek (mint ahogyan majd a három őselem közül a hamut – vagyis a földet – hamvazószerdán és a tüzet nagyszombaton), ugyanis ez a nap Epifdnia ünnepe, ami görög szó, és annyit jelent, hogy megjelenés, kinyilvánítás. A keresztény hitűek szerint az Isten három alkalommal nyilvánította ki istenségét. Először a három bölcs látogatásával, amellyel beteljesedett Bálaám próféta jóslata (Móz. IV 24,17). Másodszor, amikor Jézus a Jordán vizében Szent János kezéből felvette a keresztséget (Máté 3,13-17). Harmadszor, amikor maga Jézus bizonyította isteni származását a galileai Rúnában, ahol egy menyegzőn a vizet borrá változtatta. (Ján. 2,1-11)

Ez a nap a hármas szám jegyében zajlik. A három királynak kellett felfedeznie a Messiást (bár a Biblia mágusokat említ), aki az Isten három személyének egyik megnyilvánulása (t.i. Atya-R’ú-Szentlélek), ők maguk pedig jelképezik az emberi élet három szakaszát és a föld népeit, melyek meghódolnak. Miként Izajás mondja: „A népek a te világosságodban járnak és a királyok a neked támadott fényességben…” (íz. 60, 3-10).

A néphit kedves figurákat alkotott a bölcsekből, és ezen a napon is, miképpen a betlehemezéskor, mindegyiket megszemélyesítik, és tréfálkozva, házról házra járva előadják történetüket. Ekkor szokás lebontani a karácsonyfát, és egyes helyeken a karácsonyi asztal gyertyájának a csonkját is elteszik, mert azt tartják, hogy jelenléte jó hatással van a sebek gyógyulására.

Tőlünk nyugatabbra gyakran találkozunk Szeverin nevével (jan. 8.), akit bölcs szentként tisztelnek. Valahonnan Észak-Afrikából került a mai Ausztria területén lévő Noricumba, akkor, amikor Attilát rettegte a világ. A háborútól és téli fagyoktól sújtott Favianában (Bécsben) sokat segített az éhezőkön. Úgy is, hogy felébresztette a tehetősebbekben – ahogy ma mondanánk – a szolidaritás nemességét. Talán nem tanulság nélkül való számunkra sem, ahogyan megdorgált egy gabonarejtegetőt:

„Tudd meg, hogy Isten meghallgatja az éhezőket, és adni fog nekik kenyeret! Akkor majd a Dunába szórhatod azt, amit most elrejtettél. A halakkal teheted azt a jót, amit most sajnálsz megtenni a testvéreiddel…”

Dömölki Lajos

Nők Lapja 1992/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)