1. rész: Álarcosan

A történetet egy ország ismeri. A szerelmespár, aki milliókat emel el a nyíregyházi bankból, olyan leleményesen bujkál Miskolcon és környékén, hogy öt évig nem jutnak a nyomukra. Ha időközben nem követnének el újabb bűncselekményeket, az az első már megbocsáttatott volna. De elkövettek. Ezek immár a vezeklés évei.

Amikor megkaptam végre a Legfelsőbb Bíróság beleegyezését, hogy a kalocsai börtönben találkozhatom Novák Tündével, megrettentem. Akarom én ezt ? Akarok egy hírhedt-híressé vált bűnügyről írni? Akarok én találkozni egy lánnyal, akit az első tárgyaláson tizenegy évre ítéltek? A bűnről és a bűnösökről nem kell beszélni, gondoltam sokszor. Az a legnagyobb büntetés, ha a világ hallgat róluk. így döntött a szenátus is az ókori Rómában. Néróról, a gyújtogatóról soha szó ne essék, hangzott az ítélet. Manapság ennek az ellenkezője történik. A bűnösökből sztárt faragnak a hírverők. A vért és a könnyet aprópénzre váltják, így mulatunk. S lassan már nem tudunk különbséget tenni. Egyenlőségjel kerül jótett és rossztett közé. Akarok én ebben közreműködni?

Nem akarok.

Valami más azonban ott marasztalt. Kíváncsi lettem egy emberre. Egy lányra, aki azonos azzal a Novák Tündével, aki társával és szerelmével bűnt követett el. Évekig rejtőzködött, bujkált, most a kalocsai börtönben tölti a büntetését.

Ketten voltak végig az úton. Szerelem és fogadalom kötötte őket: nem hagyják el egymást. És összekötötték őket vállalhatatlan tetteik. É s nyomukban a bujkálás. Öt évig megtartották a fogadalmukat, együtt voltak ébren és álomban. Amikor börtönbe kerültek, és elszakadtak egymástól, a fiú meghátrált. Két hónapra rá a cellájában öngyilkos lett. A lány először annyi idő után, megint egyedül maradt. Ekkor összetört. Nem tudom, hogy magától- e vagy biztatásra, nem sokkal ezután vonalas füzetet kért, nekifogott, és leírta az életét. Az életüket.

Ezt a könyvvé növekedett, most megjelent írást olvastam el, s emiatt mentem végül mégis Kalocsára. A huszonkét éves Novák Tünde miatt. Egyedül őmiatta. Mert ebben a könyvben, ebben az egyszerű mondatokkal leírt, izgalmas tényregényben végig ott van valami. Valami, ami azt, aki olvassa, felkavarja, és megállásra készteti. Akkor is, amikor a gyerekkor lidérces- fázós éjszakáiról, az összevert anyjáról ír, de akkor is, amikor a csuklyás támadásaikról számol be. Meg kell az embernek állnia, és elgondolkodva feltenni a sokfelé ágazó kérdést:

– Miért?

Amit bezárok, az az én világom

A busz nem ott áll meg, mint régen, a fegyház és a börtön épülete előtt. Most messze elkerüli a belső városmagot, úgy kell visszagyalogolni a buszállomástól. De hát Kalocsa kisváros, nincsenek távolságok, pár perc alatt a sétálóutca végén járok, s a végétől pár lépésnyire ott a börtönkapu. Azt mondták, kettő után jöjjek, addig tart a munka, időben vagyunk, mire a kapuőr kitölti a papírokat, átvilágítja a táskámat, éppen két óra.

Felkísérnek az emeletre. A folyosón kettes sorokban nők várakoznak. Sokféle arc. Eszembe jut, valaki azt mondta, Kalocsán a legsúlyosabbak elítéltek vannak. Úgy érzem, mindegyik idősebb a koránál. A fiatalok is. Barna kötényruha mindegyikükön. Tartózkodóan nézzük egymást. Szeretnék mielőbb túljutni a folyosón.

Tündét a nevelőtisztje kíséri a terembe, ahol beszélgethetünk. Mi az ablakhoz ülünk, ő oldalt választ helyet, végig velünk marad.

Nézem a lányt, tiszta arc, szépen ívelt szemöldök, kék, megfejthetetlen nézésű szemek. Huszonkét éves. Annál is fiatalabbnak látszik.

– Tegezhetlek?

– Igen.

-Nincs ellenedre ez a beszélgetés?

– Egyáltalán nincs.

– Kevés időnk van. Olyan ez így, mint egy kihallgatás.

– Van benne gyakorlatom.

Hallgatunk egy sort.

– Hogy vagy mostanában ?

– Hol jól, hol rosszabbul. Ha Lacira gondolok, rosszabbul. De nem mutatom. Hallgatok inkább.

– Magadnak való vagy.

– Gyerekkoromban éjszakákat voltam egyedül. Reggel egyedül indultam az iskolába. Lacival öt évig csak kettesben voltunk. Senkivel sem érintkeztünk. Most meg kell tanulnom közösségben élni. Ez néha rettenetesen nehéz.

– Egyedül jobb lenne?

– Az se jó. A hét hónap magánzárka néha borzalmas volt.

„2000. április 17-én börtönlakó lettem. A zárka egyszemélyes volt, és kicsi. Berendezése egy fapriccs, egy faasztal, két darab műanyag tál, egy lemezszekrény, egy lerögzített szék és egy bebetonozott vécé. Az első dolog, amit az ember szeme észrevesz, és furcsának talál, az az, hogy az ajtón nincs kilincs. Furcsa és szokatlan érzés, hogy az ember nem tud akkor és oda menni, ahova akar. Jött egy hölgy, kaptam egy szappant, vécépapírt, egy csomag vattát, fogkrémet és fogkefét. Majd a hölgy szólt az őröknek, hogy szereltessenek fel egy függönyt a vécém köré. Amíg ezt felszerelték, addig engem átkísértek egy másik zárkába, amely a dühöngő nevet viseli. Ez egy 2×2 méteres pici zárka, a mennyezettől a padlóig, és a falak is fekete gumival bevonva. Az őr, aki bekísért, levette a bilincset, és azt mondta:

– Ismerkedjen meg a dühöngővel, és ne akarjon idekerülni – majd rám zárta az ajtót, és elment. Nyomasztó hely volt. Csendes és hideg. Tudtam, hogy soha többet nem fogom látni belülről, mert nem adok rá okot, hogy idehozzanak. Körülbelül egy félóra múlva jöttek értem. Megbilincseltek, és visszakísértek a zárkámba.

A második nap már nehezebben telt el. Mivel egyedül voltam, rengeteget gondolkoztam, és közben furcsa érzelemhullámok törtek rám. Egyszer úgy éreztem, nem bírom tovább, és majd megőrültem, annyira vágytam a szabadságra. Amíg Lacival szabadok voltunk, naponta több kilométert is legyalogoltunk, és ezt ne m lehet egyik napról a másikra elfelejteni. Ilyenkor legtöbbször sírtam, és ez segített. Ki kell, hogy bírjam, győzködtem magamat.”

Gyerekkor. Gyerekkor?

Kibírni már sok mindent korán megtanult Novák Tünde. Ül egyenesen, néz a szemembe, nem szól. A nevelőtiszt egy könyvet olvas. Figyelem a lányt, most kinéz az ablakon. Jó lenne tudni, mire gondol.

– Harminckét éves leszel, amikor szabadulsz. Biztosan gondoltál már erre.

– Arra, hogy akkor majd gyerekeket szeretnék. Egyetlen nyoma van annak, hogy itt jártunk a földön, hogy maradjanak utánunk gyerekek. Ennek van értelme.

– Te is gyereke vagy a szüleidnek… Édesanyáddal éltél.

– Vele. Valaha tudott ő szeretni is. Nem tudom, eszébe jut-e még, hogy gyerekei vannak. Mert a szeretettel együtt jár a gondoskodás és a törődés. Az odafigyelés és a megértés. Nekem ebben nem volt részem. Anyám sűrűn váltakozó élettársainak voltunk kiszolgáltatva.

„Volt úgy, hogy a szomszéd iskola reggeli dobozostej-készletéből loptam, hogy Krisztián, az öcsém tejhez jusson. Vagy hajnalban megvártam az ABC-k mögött a kenyereskocsit, majd, amikor elmentek, egy-két kenyérrel a kezemben hazáig szaladtam. Máskor jártam a várost, üvegeztem. Tisztára mostam, visszaváltottam, a pénzből kenyeret, zsírt és tejet vettem. Előfordult, hogy a szomszédaink által kukába dobott kenyér jelentette a vacsoránkat. Egy nap a gyivi az öcséimet elvitte egy intézetbe. Anyám és Zoli, az élettársa ekkoriban egy hónapból másfél héten keresztül egyfolytában ittasak voltak. Én az üvegvisszaváltásból tartottam fenn magam. Zoli egyre jobban elállatiasodott, anyámat egyre többet és jobban verte. Persze, én mindig a védelmére keltem, mert akármilyen életem is volt mellette, én azért nagyon szerettem. Ilyenkor bőven kijutott nekem is. A veszekedések, brutális verekedések mindennaposak lettek. Nem mertem hazamenni, ha mégis, nem mertem elaludni. Hiába takarítottam ki, másnap, mire hazaértem az iskolából, ismét ugyanaz a kép fogadott. Üres borosüvegek, az étel a falra, földre borítva, hányás, bűzölgő szag mindenütt. Egyik nap délután hazamentem, halálos csend fogadott. Bementem a szobába, ahol Zoli részegen a földön aludt, de az édesanyámat sehol sem láttam. Egy félórája kerestem, már a szomszédoknál is jártam, amikor halk nyöszörgést hallottam. Ekkor vettem észre, hogy a felborított ágyam alatt megmozdul valami. Odamentem megnézi, hogy mi az, és amikor megláttam, elsírtam magam. Az édesanyám ott feküdt az ágyam alatt félholtan, és úgy össze volt verve, hogy alig ismertem fel. Ekkor végképp elegem lett. Úgy döntöttem, hogy tizenhat évesen a saját lábamra állok, és elhagyom a »családomat«. Egy családsegítő otthonba költöztem.”

Ne lásson senki sem!

Amikor kezet adott, nyirkos volt a tenyere. Azt a néhány apró grimaszt, félmosolyt kivéve, az arca rezzenéstelen. Jó lenne megfejteni…

– Milyen ember vagy, Tünde? – kérdezem.

Nem szól.

De hiszen ott áll a válasz a könyvben, emlékezem vissza. Megnéztem. Épp a 108. oldalon.

„Hogy én milyen vagyok valójában? Ezt utoljára egy pszichológus szerette volna megtudni, és megkérdezte:

– Szeretném látni, mi van a fejében?

– Remélem, hogy ész – válaszoltam.

Mire ő nevetett, és azt mondta:

– Átkozottul sok energiát pocsékol arra, hogy ezt az álarcot fenntartsa. A látszatot, hogy ilyen erős, és nem bízik senkiben.

És tudom, hogy igaza van. Tényleg álarcot hordok, és nem engedem, bárki mögé lásson. Miért baj ez? Annyi más ember is ezt teszi. Én miért ne tehetném? Nekem szükségem van rá, hogy annak lássanak, amit mutatok. Mert ha levenném az álarcot, meglátnák az igazi énemet. Egy félénk, fiatal, talán gyereklányt, aki nem érti az egész életét. Nem érti, hogy ha szeretni akart, miért utasították vissza. Akinek nincs önbizalma, és másokban sem bízik. Kigúnyolták, és kinevették. Mindezt csak azért, mert tartozni akart valahova. Hát, ezért hordok álarcot, és soha nem hagyom, hogy bárki mögé lásson, s újra bántsanak. S újra csalódjak. Az igazi arcomat, a telkemet csak Laci látta.”

(A dőlt betűvel szedett részek Novák Tünde a Magvető Kiadónál megjelent, A miskolci Bonnie és Clyde című könyvéből valók.)

2. rész: Menekülésben

Elemelt milliókkal, egy hátizsákkal, biciklizni heteken át. Sátorozni a Tisza-parton, nyárson nyulat sütni, beszélgeti odavetődő falubelivel, nem költeni pénzt, hogy fel ne tűn-1 jön, de nem költeni, mert igény sincs rá. Ez is jellemző fejezete a „miskolci Bonnie és Clyde-nak” elnevezett, bűnbe esett pár életének. S hiába bérelnek majd lakást többször is, hiába van kedvenc cicájuk, kutyájuk, törvénysértő tetteik miatt számkivetettségre ítélték magukat onnantól, hogy becsukódott mögöttük a nyíregyházi bank ajtaja.

Már sok hete annak, hogy a kalocsai női börtönben találkoztam az életüket regénnyé író Novák Tündével. Néhány órát voltunk csak együtt, de nincs nap, hogy eszembe ne jutna. Ő és a sorsa. S mellette a bűn természetrajza. Miért tesz tiltott dolgokat az egyik? S miért áll ellen hasonló helyzetben a másik? Mitől válik társadalmon kívülivé valaki? S vezet-e onnan visszaút? Mi az igazi büntetés, és mi kell a megbocsátáshoz?

Mindezen túl, a gondolatom szüntelenül két kérdés körül forog. Az egyik, hogy hol volt, azaz volt-e egy hiányzó láncszem, amely, ha a helyén van, átfordíthatta volna Novák Tünde és Fekete László történetét. Akár azzal, hogy abbahagyják az egészet.

A másik kérdésem, mi lesz ezzel a magára maradt, huszonkét éves lánnyal a büntetés majd évtizednyi ideje alatt? Mert a fiú nincs többé. Elfogásuk után két hónappal öngyilkos lett.

Gondolkodom, de csak teóriáim vannak. S egyáltalában nem biztos, hogy valamennyi közérdeklődésre tart számot.

Tovább, mindig tovább

A beszélgetés alatt Tünde csak akkor szól, ha kérdezek valamit. Szívesen válaszol, de mindig csak a lényegre szorítkozik.

– Azt hittem, közlékenyebb vagy.

– Az írás jobban megy, mint a beszéd. Amikor az életünk történetét írtam, szinte megállás nélkül jöttek a gondolatok. Megkönnyebbültem, hogy írhattam. Laci hirtelen halála olyan lelki fájdalmat okozott, amelyet egyedül már nem voltam képes elviselni. Ezért jött jól, hogy leírhatok mindent. Furcsa, de már az elfogásunk is egyfajta megkönnyebbülést hozott.

– Hm.

– Kimerültek voltunk, és iszonyúan fáradtak. A bujkálás öt éve, ha ez nem is volt mindig közvetlenül érezhető, mégiscsak félelemben telt. Az elején persze, másképp, mint amikor már „belejöttünk”.

„Kimentünk egy Kisvárdáról kivezető út melletti erdős részre, ahol leálltunk a kocsival. Talán, hogy vége volt a nagy rohanásnak, itt döbbentünk rá arra, hogy mit is tettünk. De már nem volt visszaút. Megegyeztünk, hogy szállodában, panzióban, motelben sosem szádunk meg. Az éjszakákat a szabad ég alatt töltjük, vagy esetleg magánházaknál. A nyilvános helyeket, mint például bárok, diszkók, elkerüljük. Ebből köztünk nem volt gond, mert mind a ketten olyanok voltunk, hogy ezekre a szórakozásokra sosem tartottunk igényt. Gondolkodnunk kellett, hogyan menjünk tovább. Én találtam ki valamit, ami első hallásra oltári hülyeségnek tűnt, de végül is bevált.

– Vegyünk két biciklit, és menjünk el sátorozni.

– Komolyan gondolod? – nézett rám Laci, s nevetett. – Én utálok biciklizni.

– Itt most nem a kényelmünkről van szó, hanem arról, hogy együtt maradhassunk. Nincs az a rendőr, sőt, még az az ember sem, aki arra gondolna, hogy ennyi pénzzel leállunk biciklizni, sátorozni, miközben körözést adtak ki ellenünk.”

„Pár nap múlva eljutottunk Hernádnémetibe. Számunkra minden szempontból megfelelő helynek tűnt. Biciklivel fél óra alatt három falut is érinteni tudtunk, ez élelmezés szempontjából elengedhetetlen volt. Öt percre pedig volt egy működőképes ivókút. Nekünk ennél több nem kellett. Elindultunk a folyó melletti ösvényen, és kerestünk egy helyet, ahol lesátorozhatunk.

Reggel, miután felkeltünk, kitakarítottuk a sátort, majd egész nap fürödtünk. Úgy terveztük, hogy még maradunk egy hétig, amikor nem várt tragédia következett be. Egyik délelőtt három gyerek jött fürödni. A gyerekek összevissza ugráltak a vízbe, ezzel is idegesítve a horgászokat. Hirtelen az egyik fiú – Lacinak hívták – elkezdett kiabálni. –

Segítség, segítség, nem tudok úszni! – és színészi ügyességgel megjátszotta a fuldokló embert.

A horgászok a botjaikat eldobálva rohantak segíteni a bajba jutott fiúnak, amikor az a partra ugorva, jót nevetve elszaladt. Kis idő múlva a három szemtelen kölyök visszatért, és tovább folytatták a »játékot«. Ekkor történt meg a baj. A Laci gyerek most valóban fuldoklott. Valószínűleg elkapta egy örvény, és a mélybe rántotta. A parton lévő másik két kisfiú kétségbeesetten kiabált:

– Segítség, a Laci megfullad!

Hiába kiabáltak, az előző játék miatt senki sem figyelt rájuk. Két-három perc múlva mindenki számára kiderült a szomorú valóság. A horgászok rohantak, de már késő volt A gyerek örökre elmerült. Mindez pár pillanat alatt zajlott le, s annyira a hatása alá kerültünk, hogy csak akkor eszméltünk fel, amikor ezt hallottuk:

– Hívjátok a mentőket és a rendőrséget!

Én erre Lacihoz fordultam:

– Pakoljunk össze, és menjünk el, amilyen gyorsan csak lehet!

Tíz perc alatt összepakoltunk, felültünk a biciklikre, és elindultunk. Kiérve a főútra, alig haladtunk pár métert, amikor szirénázó rendőrautó haladt el mellettünk.”

Ruházati eladót felveszünk!

A történet még hosszú hónapokon és könyvoldalakon át szinte idilli. Csöndes napok, békés lakások, félreértésből felbukkanó és eltűnő rendőrök. A helyszín változik, mert mindig történik valami, ami miatt gyanússá válhatnak. Sokáig úgy látszik, elegek ők ketten maguknak, nincs szükségük mások társaságára. Aztán egy nap kiderül, Tünde tudni szeretne az édesanyjáról, találkozni akar vele. Pénzük van, segíteni akar rajta és az öccsein. Felkutatja, találkoznak, az asszony hozzájuk költözik.

„Igyekeztem minden szabadidőmet az édesanyámmal tölteni. Időnként átmentem a szobájába tévézni. Ilyenkor az ölébe feküdtem, és beszélgettünk. Hosszú idő után most éreztem, hogy igazán emberszámba vesz, önálló, gondolkodó lényként kezel. Sőt, mondhatni, hogy igazi anya módjára viselkedett velem szemben. Talán ekkor döbbent rá először, hogy »felnőttem«, hogy az életemet már nem ő irányítja. Elmondta, hogy örül neki, hogy Lacival vagyok, mert láthatóan nagyon szeret engem. Az általunk elkövetett bűncselekményről nem esett szó. Én diszkréten felelősségre vontam, az öcséim elhanyagolása miatt. Számomra az a legfontosabb, hogy kihozza őket az intézetből. Úgy látszott, hogy sikerült felébreszteni benne a rég kialudt anyai ösztönt. Megígérte, hogy többet nem megy vissza az élettársához, és elfogadja a segítségünket. Ő is fel akart hagyni eddigi életmódjával, mert nem bírja az állandó félelmet és rettegést.”

– Tünde, édesanyád végül is nem fogadta el a segítségedet. Azt írod: „megint megfutamodott az élet és a felelősség elől.”

– Nagy csalódás volt, anyám nem változott meg. Belülről emésztettem magam, de Laci előtt többet nem beszéltem róla. Az öcséimet rendszeresen segítettük, csomagokat küldtünk nekik. De a szándékom, hogy a családomat összehozzam, kudarcba fulladt.

Valamit meg akartam akkor kérdezni Novák Tündétől, de nem tudtam. Nem tudtam hogyan megfogalmazni azt, ami már Kalocsáról hazafelé jövet, a buszon tisztán állt előttem Mert mindenképpen faramuci helyzet, amikor egy erkölcsi törvény ellen vétő ember számon kér valamilyen erkölcsi törvényt egy másik embertől.

– Tünde, nem gondoltál soha arra, hogy te magad változtass? Különben hogy van jogod… számon kérni.

– Beszéltünk erről Lacival is. Engem egyszer elöntött a vágy, kilépni ebből. Emlékszem, Miskolcon, a sétálóutcában. Megláttam egy bolt ajtaján egy táblát: „Ruházati eladót felveszünk!” Én nyolcadik után ruházati eladónak tanultam, végeztem is. Annyira szép lenne, ha én oda bemehetnék, gondoltam, ha felvennének és dolgozhatnék, ahogy mások. Bevallom, akkor, ott elkapott a sírás. Ennyi volt.

Jól magadba bolondítottad!

Hogy a lányt is foglalkoztatták a miértek, arra elég beleolvasni a könyvbe. Elfogadhatatlan vagy sem, ott a válasza is. Az előzmény: szükségük nem volt rá, hirtelen ötlettől vezetve, a fiú falujában feltörtek egy élelmiszerboltot.

„Azért vettem részt ebben a bűncselekményben, mert szerettem volna megfelelni Lacinak. Kíváncsi volt rá, hogy én mire vagyok képes. Még ha Laci ötlete is volt ez a betörés, nem ez a lényeg. Hiszen mindketten ott voltunk, és részt vettünk benne. Belesodródtunk ebbe az ördögi körbe, melyből mielőtt kiszállhattunk volna, elfogtak.

Laci nagyon kedves, barátságos, jószívű ember volt. Szívesen segített másokon, úgy örült, mint egy kisgyerek, ha örömöt szerezhetett. Bárki szólt neki, hogy segíteni kellene, ő már ment is. Fát vágott, kaput hegesztett, a lerobbant kocsit tolta. Azt nem mondom, hogy nem voltak hibái, de ő nem volt rossz ember! S Lacinak volt még egy jó tulajdonsága. Nagyon tudott szeretni. És engem szeretett. Amikor elfogtak minket a rendőrök, azt mondták nekem: »Lacit jól magadba bolondítottád, úgy táncolt, ahogy te fütyültél!* Ez nem igaz! Csak egy cél lebegett mindkettőnk szeme előtt – a másikat soha el nem veszíteni! Én Lacit nem bolondítottám magamba, egyszerűen csak szerettem. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen mély érzés. Az életemet is odaadtam volna érte. Gyerekkoromban nem túl sok szeretetet kaptam. De én olyan voltam, mint egy hűséges kiskutya. Mindenkit szeretni akartam. És ez a szeretet csak gyűlt bennem, s ekkor találkoztam Lacival. Mindenem neki adtam. Minden kedvességem. Senkinek sem kellek, ezt éreztem tizenhat éven át. Laci mellett ember lett belőlem. Akinek van kiért élnie.”

(A dőlt betűvel szedett részek Novák Tünde a Magvető Kiadónál megjelent, A miskolci Bonnie és Clyde című könyvéből valók.)

Nők Lapja 2002/2. (Forrás: Nők Lapja archívum)